Chilli Chocolate Soufflé °JiKook°

34. rész

Hazudnék, ha azt mondanám, észre sem vettem, milyen gyorsan telt az idő, de már lassan beköszöntött a február. Pont, hogy észrevettem. Már csak az hiányzott volna, hogy a falamon karcolgassam a kis strigulákat ahányszor véget ért egy keservesen fárasztó és unalmas nap.

Jungkookkal az egyetlen közös aktivitásunk a múlt hétvégén volt, amikor a szülei meghívtak minket magukhoz Busanba, mondván egy hónapja nem láttak minket. Jungkook ezen látszólag jót derült, és ennek hangot is adott, hiszen általában félévente alig egyszer-kétszer találkozott eddig a szüleivel, ez a sűrű látogatás pedig egyértelműen nem miatta volt, hanem inkább miattam. Persze kimondhatatlanul jól esett, hogy a szülei, és kifejezetten az anyukája ennyire kíváncsi rám, de nem gondoltam egy percig sem, hogy a saját fiúkra kevésbé lennének azok. Az különösen jól esett, hogy felajánlották a tegezőviszonyt, amit elmondásuk szerint azért nem tettek meg az első találkozásunknál, mert nem akartak már rögtön tenyérbemászóak lenni. Megjegyzem, nem gondoltam volna őket azoknak, de véleményem szerint is jobban jött ki így, hiszen nehezemre esett volna már a legelején tegeznem az idősebb házaspárt.

Tény, hogy Anyussal lényegesen többet beszélgettem a hétvégén, mint bárki mással, ez nem jelentette azt, hogy Kook kevesebb figyelmet kapott volna. Talán többet is kapott, mint szeretett volna, ugyanis a korábbi nekem tett ígéretét sem én, sem az édesanyja nem felejtette el, és míg a két férfiegyed...mármint a két dominánsabb férfiegyed életük billiárd meccsét játszotta le, mi előkerítettük azokat a régi felvételeket Jungkook hegedűs múltjáról. Hát szavak nincsenek rá, milyen aranyos gyerek volt!

Azonban a hétvégét követően ismételten elidegenedtünk egymástól. Az egyetlen, ami pozitív irányba változott, az annyiban merült ki, hogy Kook többször keresett napközben telefonon. Ezt korábban csak túlzott féltésnek fogtam fel, de érdekes, hogy a hiánya miatt már ezt is bizakodó jelként kezeltem. Legalább foglalkozott velem valamennyit, még akkor is, ha csupán írásban. De ezenkívül semmi interakciót nem folytattunk.

Az egyetlen dolog, ami többnyire feldobta a kedvem, az a hanami-ünnepség előkészületei voltak az akadémián. A félévi beadandóm, hála Yoongi kitartó biztatásának, végül remekül sikerült és meg is kaptam azt a szólót, amire az énektanárnő beajánlott. Hamarosan a méreteinket is le fogják venni az előadó ruháinkhoz, amiről egyenlőre fogalmam sincs, milyen lesz, abban viszont biztos vagyok, ha férfi, ha női lesz, én büszkén fogom viselni. Azt hiszem legutóbb is jót tett nekem, hogy kicsit kimozdultam a komfortzónámból, úgy érzem sokat dobott az egyéni fejlődésemen nem csak előadás szempontjából, hanem önmagában is. Bátrabb lettem és magabiztosabb, erre pedig minden helyzetben szükségem volt.

A szerep megszerzése viszont csak a kezdetekben okozott akkora örömet, mint vártam. Hamar letört a jókedvem, miután Jungkook még annyira sem volt képes, hogy személyesen gratuláljon. Az egyetlen, ami tényleg arra utalt, hogy osztozik az örömömben, az egy nyuszifogas mosolygós kép volt üzenetben. Hát nem mondom, hogy erre számítottam, de számíthattam volna.

Úgy éreztem az elmúlt hetekben, hogy szinte megállt körülöttem az idő, egy kis időkapszulában éreztem magam. Tudtam, hogy a világ iszonyú sebességgel halad előre, ám én egy helyben toporogtam és vártam a csodára. Jobban mondva Jungkookra. Amikor hetekkel ezelőtt abban reménykedtem, hogy ez csak néhány nap távolságtartás, utána minden újra a régi lesz, nem is tévedhettem volna nagyobbat. egyre jobban olyan érzésem volt, sosem lesz már minden a régi. Ez pedig bosszantott és elkeserített. Mérhetetlenül szomorúvá tett.

Úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna egy hónapja, úgy tettünk, mintha nem estem volna áldozatául egy csúnya ,,viccnek". És mindezek mellett úgy tettünk, mintha csak lakótársak lennénk, semmi többek. Tényleg azt kezdtem érezni, mintha csak az a rohadt papír lenne, ami családként tart minket össze, pedig tudtam, nagyon jól tudtam, hogy Jungkook is érzi ezt a szükségtelen feszültséget kettőnk között. A legrosszabb, hogy már fogalmam sem volt, mi miatt történik mindez. Túlzásnak tartottam volna azt mondani, hogy a férfi még mindig nem dolgozta fel a szilvesztert, és azt sem gondoltam volna, hogy ennyire rástresszelt a Husseinek érkezésére. És ahogy mindezen gondolkodtam, egyre jobban éreztem magam akaratlanul is hibásnak. Eddig nem gondoltam így, de Jungkook állapotát elnézve, talán mégis én voltam a felelős azért, hogy aznap este elrángattam őt Shibuyába. És talán mégis én voltam a nagy bibi a házasságában is. Hiszen ő azt mondta, tisztán emlékszem; nem tudná elvenni azt a nőt, ha közben én sérülök. Tudta, hogy számomra lenne a legkevésbé kedvező egy házasság. De, ha én nem lennék, akkor elvenné? Ha én nem lennék, ő belemenne egy esküvőbe anélkül, hogy szeretné a párját?