Vér átka (Szirének Öröksége 1.)

8. Fejezet

Szeléna

Álmatlanul forgolódok az ágyamban, nem tudok elaludni.

Sóhajtva rúgom le magamról a takarót és belebújok a pulóverembe, majd kisétálok a szobámból. Halkan osonok végig a folyósón, hogy még csak véletlenül se keltsek fel senkit. A tündéreknek nagyon érzékeny fülük van. Lemegyek a lépcsőn, majd a bejárati ajtóhoz fordulok. Egy kis friss levegő jól jönne és nem is kell elmennem sehova, mert leülhetek a verandán.

Megindulok kifelé. Az ajtó nincs zárva, ami fura. Lassan lenyomom a kilincset, kitárom az ajtót, kimegyek és becsukom magam után. Körülnézek és meglátok egy fekete alakot ülni az egyik székben. Egy pillanatra megfeszülök, majd mikor felismerem, elernyednek az izmaim. Közelebb megyek hozzá.

-Érdekes dolgok történtek ma –szólal meg Szeráf.

-Igen –értek egyet. -Akarsz beszélni róla? –ülök le mellé.

-Kellene? –fordítja felém a fejét.

-Talán –vonok vállat. –Vagy legalább elmondhatnád, hogy mi volt ez az egész –tanácsolom finoman, utalva a maira.

Úgy érzem, hogy jogom lenne tudni a történtek előzményét tekintve, hogy az exmennyasszonya megtámadott, annak testvére pedig lényegében leribancozott. Diszkréten csinálta, de értettem a lényeget.

-Szerintem a kettő ugyanazt jelenti –utal a beszélni és elmondhatni szavakra.

-Nem az –mondom. –Más dolog tényeket sorolni, mint az érzelmeidről beszélni –magyarázom a szemébe nézve.

Tapasztalatból tudom, hogy sokkal könnyebb tényeket sorolni, mint megnyílni valakinek.

-Úgy érzem, szokásod kihasználni, hogy ezt keverik másik –dönti kissé félre a fejét.

-Az megérzésed helyes –bólintok és elfordítom a tekintetem.

Idekint olyan csend és béke van, hogy hallom a madarakat csiripelni. A mozgalma városi hangoknak itt nyoma sincs, mint otthon.

-Kötelességből vettem volna el –szólal meg vonakodva egy kis idő után. –A két család közti megállapodás miatt –ismét felnézek rá és egy halvány mosollyal biztatom folytatásra.

-A tündéreknek nincsen családnevük –kezd egy kis magyarázatba. –Azonban mind érezzük a másikon, hogy kitől származik. A házasság mindig is egy erős szövetség volt, mert a szertartás végén létrejön egy kötelék a házastársak között –magyarázza.

-Miféle kötelék? –kíváncsiskodom.

-Igazából magam sem tudom –rázza a fejét.

-Mi változott a megállapodással kapcsolatban? –kutatok válasz után a tekintetében.

-Idővel majd kiderül –mondja sejtelmesen és a szemembe néz.

Nem faggatom tovább, hisz így is többet mondott, mint gondoltam volna. Ráadásul most nem mondana semmi konkrétabbat.

-Türelmes vagyok, megvárom –mosolygok rá.

-Most te jössz! –bök felém az állával.

Mi van?

-Mi van? –adok hangot az értetlenségemek. -Nekem nincs exvőlegényem –nevetek fel kínosan.

-Az a fiú megakart ütni téged –mondja fogcsikorgatva, a tornacsarnoki jelenetre utalva, mire azonnal elkomolyodom. –Mi történt köztetek? –néz a szemembe.

-Együtt voltunk, ő erőszakos, én pedig naiv voltam. Majdnem félholtra vert az egyik alkalommal, mikor részeg volt. Szakítottam vele –sorolom érzelem mentes hangon. –Akkor a tornateremben félrevont, hogy számonkérjen, lefeküdtem-e veled. Ideges lett, a többit pedig te is láttad –tényt tény után mondok, miközben rezzenéstelenül állom a tekintetét.

Nem mozdul, nem reagál. Mintha megfagyott volna az idő. Csak a szeme színe keveredik arannyal. Ma már másodjára. Lehet, hogy csak képzelem, de mintha düh sugározna kifelé a testéből.

-Hogy mit csinált? –kérdez vissza halálosan nyugodtan.

Túl nyugodtan, túl ijesztően.

-Azt, amit mondtam –nézek el, miközben önkéntelenül lejjebb halkítom a hangom.

-Miért van még életben? –értetlenkedik.

A kérdésére hitetlenül felnevetek. Hát persze, hogy neki ez a természetes reakciója egy ilyen estere, hisz őt kíméletlen harcosnak nevelték.

-Ebben a világban nem így mennek a dolgok –tájékoztatom még mindig nevetve.

-Szeléna! –nyúl az állam alá, mire befejezem a nevetést, mintha ollóval vágták volna el. Kényszerít, hogy a szemébe nézzek. –Sajnálom! -mondja őszintén.

Utálom, amikor sajnál engem valaki. Mindenkivel történnek rossz dolgok, nem tudom, miért kell ennek akkora feneket keríteni. Ennél léteznek sokkal rosszabb dolgok is. Úgy sejtem, hogy ő látott is ennél sokkal rosszabb dolgokat is, ezért nem kellene engem sajnálnia.

-Nem kell, nem nagy ügy –vonok vállat és felállom, mire lehanyatlik a keze.

-Sokszor előfordult? –néz fel.

Hátat fordítok és elindulok az ajtó felé. Biztos azt gondolja, hogy nem kap választ. Bevallom, egyszerűbb lenne csak így itt hagyni. Mégis megállok, mikor a kilincsre teszem a kezem.

-Nem olyan súlyosan, mint akkor este, de igen. Rengetegszer előfordult –mondom hallkan a hátam mögé, de tudom, hogy hallotta.

Lenyomom a kilincset, kinyitom az ajtót és bemegyek. Becsukom, de nem zárom be, hogy ne ragadjon kint. Bár biztosra veszem, hogy valahogy bejutna.

Szomorúan érzem, hogy megkívántam valami édeset. Sóhajtva indulok a konyhába, abban reménykedve, hogy van még valami édesség.