Vér átka (Szirének Öröksége 1.)

21. Fejezet

Szeléna

Szeráf!

Bizonytalanul kezdek el lépkedni felé. Hiába akarom a nevét kiáltani, a hangszálaim nem engedelmeskednek. A környezetünk változni kezd, körbe-körbe forog, a színek elmosódnak. A lábaim megadják magukat és a földre esek. Kezeimet még időben magam elé teszem, védve az arcomat. A térdeim nagyot koppannak a véres köveken, halkan felnyögők.

Véres kövek. A sarkamra ülök és kisöpröm vérben ázott tincseimet a szememből. Ahogy meglátom, ami előttem van, rögtön reflexből a szám elé kapom a kezem. Szeráf a falnak van szegezve. Szó szerint. Látom a tenyerébe és a talpába vert szegeket. Vékony csikókba folyik le belőlük a vére. A feje eszméletlenül hanyatlik oldalra, de a mellkasa szerencsére mozog. Lélegzik, él.

Elkezdek mászni felé, felállnék, de valami újra kirántja alólam a lábam. Az alkarom nagy lendülettel csapódik a köveknek, mert lassabban reagáltam, mint az előbb.

Szeráf felé kapom a fejem, de egy fekete alak kitakarja őt előlem. Megtámasztom magam és sikerül felnyomnom magam. Hátra nézek és látom, hogy a lábaim levannak láncolva. A végük pedig eltűnik a sűrű, végeláthatatlan sötétségben.

Fülsüketítő üvöltésre kapom a fejem ismét Szeráf felé. Egy hosszú, mély sebből ömlik a vér a mellkasából. Előre mozdulok, mire a láncok megint rántanak rajtam egyet hátra. A fekete alak kezében megcsillan egy hosszú, vékony penge. Egy kard. Rémülten kapok feléjük, de nem tudok tenni semmit. Torkom szakadtából kiabálnék, de nem vagyok képes rá.

Az alak villámgyorsan mozdul, hallom a penge suhanását, majd azt is ahogy célt ér. Hallom ahogy szakítja a bőrt, vágja a húst, még az üvöltés előtt.

Némán, patakokban folynak a könnyeim, ahogy a vér is zubog lefelé a kidolgozott izmain. Nehezen lélegezve tekintetével megtalál engem.

-Ez a te hibád! -mondja rekedten, fájdalomtól eltorzult hangon.

Tagadólag kezdem rázni a fejem, de megszólalni még mindig nem tudok.

Újabb vágás, újabb üvöltés. Egy világ omlik össze bennem.

Elég legyen! Hagyják őt békén! Itt vagyok én, vegyenek engem!

Hol vagyunk? Hogy kerültünk ide? Miért történik ez az egész?

A lelkem mélyén tudom, hogy miattam teszik ezt vele. Mert fontos nekem. Azért bántják, hogy nekem fájdalmat okozzanak.

Ezért újra és újra lesúlyt rá, én pedig zokogva nézem végig az egészet, mert nincs más választásom. Képtelen vagyok tenni valamit, képtelen vagyok megvédeni őt.

-Elég lesz! -szólal meg egy női hang.

Nem tudnám megállítani, hogy honnan. Mindenhol, mindenhonnan őt hallom.

-Úrnőm! -hallom a fekete alak hangját is.

Alig több suttogásnál, mégis végigfut tőle a hátamon a hideg. Van benne valami félelmetes, valami síron túli.

-Végezd be ezt! -utasítja a nő.

-Igenis, Úrnőm! -válaszolja az alak majd felemeli a kardot.

Ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne... Nem teheti! Idegesen kezdek el rángatózni, előre jutni, megállítani. De valami leterít a földre és szorosan ott tart.

Nem tudok szabadulni. Az arcom bele van nyomva a vértócsába alattam, nem tudok mozogni. Hallom a kard süvítését és azt, hogy most nagyobb ellenállásba ütközött. Félelem szórítja ki a levegőt a tüdőmből, mikor hallom, hogy valami leesik a földre.