Vér átka (Szirének Öröksége 1.)

1. Fejezet

Szeléna

Azt mondják, hogy minden okkal történik. Azt mondják, hogy nincsenek véletlenek.

Márpedig én nem hiszem, hogy a történtek szándékosak lettek volna. Egy tanár, akit kedveltek a diákok, aki a diákokat is kedvelte, miért gyújtotta volna rájuk az iskolát?

Rémálmaimban még mindig látom a felcsapó lángokat és hallom a menekülő emberek kiabálásait, sikolyait. Látom a kétségbeesett tekintetüket és a sérültek fájdalomtól eltorzult arcát.

Ez nem egy kisebb tűz volt. Gyorsan terjedt és mindent ellepett. Voltak, akik szénné égtek. Voltak, akiknek tudták azonosítani még a helyszínen a holttestüket, és persze rengeteg sérült. Bárhova fordultál, bárhova néztél mindenhol ottvoltak. Égési sérültek és azok, akiket a menekülés hevében fellöktek, lelöktek, megtapostak, esetleg ezeket mind.

Mire eltudták oltani a tüzet, az iskola szerkezete már annyira roncsolódott, hogy az egészet lekell bontani és újjá építeni.

A tantestület, valamint a tankerületünk az eset után eldöntötte, hogy egy tőlünk körülbelül ötszázhatvan kilométerre levő iskolába helyezik át tizenegyedik és tizenkettedik évfolyamot. A kollégiumi ellátást pedig a vezetőség állja. Ez volt a legjobb, amit nekünk intézni tudtak, csak ez az iskola volt hajlandó vállalni minket.

A történtek után két hét kényszerszünetet kaptunk és közben folyamatosan tájékoztattak minket és a szülőket arról, hogy mi lesz a továbbiakban, és hogy mi a teendő. Így hát, amikor szóltak, hogy elég messze megyünk és következő héten már indulunk is, akkor nekikezdtem összepakolni, anyuval vettünk még néhány szükséges dolgot. Végül sikerült két nagyobb bőröndbe bepakolni mindent, ami kell meg néhány olvasni való könyvet, kész is voltam.

A búcsúzkodás egy kicsit hosszúra sikerült és volt olyan, akit az anyukája el sem akart engedi, de miután az utolsó ember is felszállt a buszra, elindultuk. Még utoljára tudtam integetni a családomnak, leginkább a síró kishúgomnak, aki szinte megállás nélkül sírt, mióta megmondtam neki, hogy nem rakhatom be a bőröndömbe és nem jöhet velem. Az emlék hatására elmosolyodok. Bizonygatta, hogy csendben marad, és senki nem veszi majd észre. Elkezdtem neki magyarázni, hogy ez sajnos nem így működik, de szegénykém nem akarta megérteni.

Ebben a pillanatban épp a buszon ülök félúton arra a helyre, ahova a legkevésbé szeretnék menni.

Kibámulok az ablakon és figyelem az elsuhanó tájat, miközben zenét hallgatok. Reméltem, hogy egy kicsit sikerül majd megnyugodnom tőle, de még a fülemben üvöltő rock sem tudja elnyomni a gondolataim zaját. A fogaskerekek mozognak, rekordgyorsasággal váltanak témáról témára. Egy ideje már követni sem tudom, úgyhogy inkább hagyom, hogy magától csillapodjon le vagy, hogy annyira lefárasztja magát, hogy képtelen legyen egy dolgon kívül másra figyelni. Vagy végül annyira lefárad, hogy elalszom. Mind benne vannak a pakliban.

Négy busz visz minket el a végállomásra, minden osztálynak jutott egy-egy. Felemelem az ablaknak támasztott fejem és körbe nézek, hogy lássam a többieket.

Beszélgetnek, zenét hallgatnak, alszanak, sorozatot néznek vagy épp az osztályfőnökünkkel veszekednek. Na, jó! Azt csak Ákos csinálja. Őt ismerve valami teljesen értelmetlen és orbitálisan nagy hülyeségről vitatkozik. Már megint.

Tovább nézelődök miközben a fülemben a zene valami lassabbra és lágyabbra vált. A lányokat nézem mögöttünk, utána pedig előttünk. Lara felnéz egy pillanatra a sorozatából és rám mosolyog, utána már folytatja is tovább. Hatan vagyunk lányok egy matekos osztályban. Eredetileg heten voltunk, de a történtek után Léna inkább sulit váltott. Most Larán kívül a többiek alszanak.