Vér átka (Szirének Öröksége 1.)

12.Fejezet

Szeráf

-Hol van? –kérdezem üvöltve a fiatalabb herceget.

Az őrök megkötözve hozták őt vissza a trónterembe, miután egyedül találták a belső kertben. Idebent elrendeztük a démonokat és a vendégeket is elküldtük. A palotát máshol szerencsére nem érte támadást.

-Szeráf, elég! –néz rám Narissza. –Ezzel nem tudsz segíteni rajta –rázza a fejét.

Összeszorított foggal nézzek rá, majd szótlanul nézek el.

-Merényletet követtél el a családod ellen –harsogja a király. –Mit hozol fel a mentségedre? –kérdezi.

Még mindig ne szól semmit. A királyra nézek és találkozik a tekintetünk. Az övé dühös és üres. Az enyém valószínűleg lángol az indulatoktól. Szükségem van arra, hogy Szeléna mellettem legyen.

-A tiéd –mondja kíméletlenül.

Elmosolyodom, el elindulok felé.

Szeléna

Hasogat a fejem. Kinyitom a szemem és lassan felülök. Pislogok, hogy kitisztuljon a látásom. Nedves, mohás kövek között vagyok és állottszag vesz körül. Mozdítom a kezem, de megakad és csörömpöl. Nem kell hátra néznem, hogy tudjam, összeláncolták a kezeimet. A kövek résein fény szűrődik be, és észreveszem, hogy az egyik fal helyett rácsok vannak. Azon kívül pedig fájdalmasan ismerős sötétség.

Még mindig az estélyi ruhámban vagyok, a kardom nincs rajtam. Szétnézek és meglátom a velem szemben lévő sarokban. A hátam mögé pillantok remélve, hogy nem rögzítettek a falhoz, de nincs szerencsém. Nem mintha tudnék használni egy kardot, de na! Nyögve támasztom a fejem a nyirkos falnak.

Összetapadt, csatakos tincseim az arcomba lógnak. Csak most veszem észre, hogy remegek és izzadok. Ismét émelyegni kezdek és térdre kászálódok, majd minden kijön belőlem.

Valószínűleg csak a testem méregtelenít. Eszembe jut Hófehérke. Neki a halálát okozta az, hogy megbízott egy idegenben és beleharapott a tőle kapott almába. Vajon ugyanez az alma ihlette végül a mesét? Vagy egy tündér, aki az emberek világába ment, mesélt nekik a mérgező gyümölcsről, majd ők alkották ez alapján a mesét?

Egy dolgot tudok. Még Hófehérke is okosabb volt, mint én. Ő megvárta míg megbizonyosodik róla, hogy nem mérgező az alma, hisz csak a boszorkány után harapott bele. Én szinte azonnal. Ha várok még egy kicsit vagy felteszek pár kérdést, akkor nem tud elkábítani vele.

Van még egy különbség. Engem nem jönnek, majd megmenteni, mint őt. Malik valószínűleg úgy ment vissza, hogy azt mondta, eltűntem a forgatagban. Ennek lenne értelme az ő részéről. Nem fogják tudni, hogy hová lettem. Itt csak én menthetem meg saját magam.

Szeráf

-Készen vagyok! –megyek be a trónterembe nyakig véresen.

Kicsit több, mint kétévszázados tapasztalatom van a kínzás terén és ezt hatékonyan tudom kamatoztatni is.

-Él? –kérdezi Mikán felvontszemöldökkel.

-Úgy nézek ki, mint aki élve hagyta? –nézek végig magamon.

A király bólint, mint aki tudomásul vette, hogy a fia rémséges halált halt. Én pedig minden percet élveztem.

-Elmondta, hova vitték? –kérdezi Nolen.

-Azt mondta az egyik dél-nyugati végvárromba –mondom.

Elgondolkozva néznek össze a többiek. Dél-nyugaton nem sok rom maradt meg belőlük. A legutóbbi háborúban a vámpírok szinte az összeset megsemmisítették. Hat olyan rom maradt, ahol fogva tarthatják őt.