Vér átka (Szirének Öröksége 1.)

13. Fejezet

Szeléna

-Oké –mondja Nolen. –Eddig értem –bólint. –De hogyan szöktél meg onnan? –kérdezi.

Miután felébredtem, ettem és zuhanyoztam, a többiekkel lejöttünk a nappaliba. Elmeséltem nekik mindent, amire emlékszem az elmúlt két napból. Nem is érzékeltem, hogy ennyi idő eltelt volna.

-Nem tudom –vonok vállat. –Elájultam és csak azt tudtam biztosan, hogy sikerült életre keltenem Zongát –mondom.

-Ő hozott ki onnan -ez nem kérdés volt mégis bólintok.

-Ez elképesztő! –ámul Kolen. –Hogyan tépte el a láncokat? –pillant a lábamnál összegömbölyödött kis teremtményre.

Amikor már úgy éreztem, hogy nem venne belőlem ki sokat, akkor ismét kisebbítettem raja. Most akkora, mint egy közepesméretű kutya.

-Fogalmam sincs –csóválom a fejem.

-Akkor most foglalkozzunk olyan dolgokkal, amiket tudunk –ragadja magához a szót Mikán, mire mindenki rá figyel –Ezek szerint a démonok még mindig próbálkoznak. Most már egyre szervezettebben, mint eddig –kezdi.

-Ráadásul társultak is –vág közbe Nolen. –Ilyet nem szoktak csinálni –csóválja a fejét.

-Igen –csatlakozik a testvére. –Valamit nagyon akarnak veled –néz rám gondterhelten.

-Lehet valami köze ahhoz, amit a király a származásomról mondott –szólalok meg bizonytalanul.

-Mit mondott? –érkezik a kérdés a hátam mögül.

Szeráf el sem mozdult onnan, mióta lent vagyunk. Igazából azóta folyton mellettem van, mióta visszajöttünk. Csak zuhanyozni mehettem el egyedül.

-Mutatott egy emléket –kezdem visszaemlékezve. – Nikosz akkor tért vissza valahonnan –kishíján azt mondtam, hogy az apám. –Megkérte a királyt, hogy beszéljenek kettesben. Ott elmondta neki, hogy nem tudja, hogy hol voltak. Azt mondta, hogy olyan lények voltak ott, akik hasonlítanak a sellőkre, de még is nagyon különböznek tőlük –ráncolom a homlokom. -Közös gyereke született az egyik ilyen lénnyel. Azt jósolták a csecsemőnek, hogy abban a világban nincs biztonságban és a származása miatt elfog jönni érte a sötétség. Ezért az anyja az emberek világába vitette és odaadta egy családnak –mesélem.

-Te vagy az a kislány –néz rám Narissza.

-Ismerjük ezt a történetet –szólal meg Nolen. –Nagyjából tizenhétéve mindenki ezt mesélte –mondja. –Elkezdtek nyomozni az ügy után, de nem találtak semmit, mert a parancsnok információi hiányosak voltak -rázza a fejét. –Úgy tudom, hogy Taidában a mai napig foglalkozik ezzel egy csapat –néz Mikánra, aki megerősítésképp bólint.

-Egy másik nép jelenléte elég lenne a démonoknak, hogy a mi világunkba jöjjenek? –kérdezi Kolen. -Ha pedig igen, akkor miért kell nekik Szeléna? –kérdés és kérdés.

Nekem ez az egész nem tetszik. Eddig nagyjából tisztában voltam a dolgokkal, de most valami olyasmivel kerültünk szembe, amit még a többiek sem értenek.

-Lehet, hogy őket már elpusztították –veti fel Szeráf. -Szeléna viszont akkor már nem volt ott. Nem rég került csak a mi világunk közelébe –mondja.

A lehetősége annak, hogy már nem is él az a faj, akiktől származom, furcsán fáj. Úgy érzem, hogy itt nem ez van a háttérben.

-Akkor megölték volna –ellenkezik Kolen. –Akkor a legelső alkalommal nem szarakodtak volna vele, hanem egyszerűen megölik és kész.