Vér átka (Szirének Öröksége 1.)

15. Fejezet

Szeléna

2 hét múlva

Mi lenne, ha azt mondanám, hogy én ehhez kevés vagyok? Hányszor fogalmazódott már meg bennem ez a kérdés, amióta itt vagyunk? Már nem számolom. Lassan két hete itt vagyok, de nem jutottam semmire. Sőt! Még a semminél is kevesebbre.

-Alkalmas? -nyit be Dávid a szobámba.

Vagyis nem az én szobám, csak a számomra kijelölt hely.

-Épp az önmarcangolásom kellős közepén tartok -nézek rá. -Van kedved csatlakozni? -invitálom kedvesen.

-Kösz, de nem –hátrál ki. –Nekem dolgom van, csak rád néztem –csukja lassan az ajtót. –Szia! -hallom, hogy kattan a kilincs.

Remek! A Rend tagjai közül nagyon kevesen tudnak huzamosabb ideig elviselni engem. Mikán azt mondta, hogy azért, mert nincsenek hozzám szokva. Ez annyira észszerűen hangzik, mint amilyen értelmetlenül is.

-Iparkodj! –ront be a szobába Szeráf. –Ma kimegyünk –áll meg közvetlen előttem.

Sóhajtva tápászkodok fel és lelkileg igyekszem felkészülni egy újabb izzasztó edzésre. Bár órákig eltudnám nézni őt közben, én nem olyan szívesen csinálom. Legalábbis az erősítés részét. A tündéredzések sokkal keményebbek, mint amilyen az önvédelmi tanfolyam volt.

Magát az érzést szeretem, ahogy megfeszülnek az izmaim és a tagjaim remegnek. Az utána fellépő izomlázat, viszont nem szívlelem.

-Hozzak pulcsit? –kérdezem a fogasra mutatva.

Nem sokkal ezelőtt már átöltöztem a fekete edzőruhámba.

Hunyorogva néz rám, majd megrázza a fejét.

-Mi a baj? –kérdezi az arcomat fürkészve.

-Semmi –vágom rá a jól begyakorolt választ.

Az iskolaitűz után olyan sokszor mondtam ezt, hogy már nem esik nehezemre. Sokan csak udvariasságból kérdezik, és valójában nem érdekli őket a válasz. Ha azt mondom, semmi bajom, akkor nem is reagálnak rá. Van, aki elhiszi. Van, aki nem, de rám hagyja. Aki nem hiszi el és firtatja ő is egy idő után feladja, amikor nem kap számára kielégítő választ.

-Nem hiszek neked –mondja és közelebb lép.

-Nem is kell –nézek fel a szemébe, majd megkerülöm, és az ajtóhoz megyek. –Jössz? –kérdem hátra se fordulva.

Vajon megértené? Megértené, ha még én sem tudom, hogy mi bajom van?

-Szeléna! -hallom a hangját közvetlen a hátam mögül. –Beszélgess velem! –kér.

Csapdába ejtett az ajtó és a teste között. Mivel az ajtó befelé nyílik, nem tudok menekülni. A homlokomat neki döntöm. Istenem! Kérlek, ne kínozz már tovább!

-Nincs miről beszélnem –dünnyögöm.

Hümmög egy sort a hátam mögött, majd a keze a derekamra téved. Ez így nem lesz jó!

-Érzem, hogy van valami –dörmögi a fülembe.

Eszembe jut, amikor szavak nélkül beszélgettünk és, hogy még mindig nem tudom, hogy hogyan lehetséges.

-Még mindig nem magyaráztad meg, hogy mi volt az az egész –utalok az incidensre, közben pedig megfordulok felé.

Hiba. Túl közel van. Az ajtóhoz simulok, ahogy próbálok minél távolabb kerülni tőle.