Vér átka (Szirének Öröksége 1.)

15. Fejezet

Szeléna

2 hét múlva

Mi lenne, ha azt mondanám, hogy én ehhez kevés vagyok? Hányszor fogalmazódott már meg bennem ez a kérdés, amióta itt vagyunk? Már nem számolom. Lassan két hete itt vagyok, de nem jutottam semmire. Sőt! Még a semminél is kevesebbre.

-Alkalmas? -nyit be Dávid a szobámba.

Vagyis nem az én szobám, csak a számomra kijelölt hely.

-Épp az önmarcangolásom kellős közepén tartok -nézek rá. -Van kedved csatlakozni? -invitálom kedvesen.

-Kösz, de nem -hátrál ki. -Nekem dolgom van, csak rád néztem -csukja lassan az ajtót. -Szia! -hallom, hogy kattan a kilincs.

Remek! A Rend tagjai közül nagyon kevesen tudnak huzamosabb ideig elviselni engem. Mikán azt mondta, hogy azért, mert nincsenek hozzám szokva. Ez annyira észszerűen hangzik, mint amilyen értelmetlenül is.

-Iparkodj! -ront be a szobába Szeráf. -Ma kimegyünk -áll meg közvetlen előttem.

Sóhajtva tápászkodok fel és lelkileg igyekszem felkészülni egy újabb izzasztó edzésre. Bár órákig eltudnám nézni őt közben, én nem olyan szívesen csinálom. Legalábbis az erősítés részét. A tündéredzések sokkal keményebbek, mint amilyen az önvédelmi tanfolyam volt.

Magát az érzést szeretem, ahogy megfeszülnek az izmaim és a tagjaim remegnek. Az utána fellépő izomlázat, viszont nem szívlelem.

-Hozzak pulcsit? -kérdezem a fogasra mutatva.

Nem sokkal ezelőtt már átöltöztem a fekete edzőruhámba.

Hunyorogva néz rám, majd megrázza a fejét.

-Mi a baj? -kérdezi az arcomat fürkészve.

-Semmi -vágom rá a jól begyakorolt választ.

Az iskolaitűz után olyan sokszor mondtam ezt, hogy már nem esik nehezemre. Sokan csak udvariasságból kérdezik, és valójában nem érdekli őket a válasz. Ha azt mondom, semmi bajom, akkor nem is reagálnak rá. Van, aki elhiszi. Van, aki nem, de rám hagyja. Aki nem hiszi el és firtatja ő is egy idő után feladja, amikor nem kap számára kielégítő választ.

-Nem hiszek neked -mondja és közelebb lép.

-Nem is kell -nézek fel a szemébe, majd megkerülöm, és az ajtóhoz megyek. -Jössz? -kérdem hátra se fordulva.

Vajon megértené? Megértené, ha még én sem tudom, hogy mi bajom van?

-Szeléna! -hallom a hangját közvetlen a hátam mögül. -Beszélgess velem! -kér.

Csapdába ejtett az ajtó és a teste között. Mivel az ajtó befelé nyílik, nem tudok menekülni. A homlokomat neki döntöm. Istenem! Kérlek, ne kínozz már tovább!

-Nincs miről beszélnem -dünnyögöm.

Hümmög egy sort a hátam mögött, majd a keze a derekamra téved. Ez így nem lesz jó!

-Érzem, hogy van valami -dörmögi a fülembe.

Eszembe jut, amikor szavak nélkül beszélgettünk és, hogy még mindig nem tudom, hogy hogyan lehetséges.

-Még mindig nem magyaráztad meg, hogy mi volt az az egész -utalok az incidensre, közben pedig megfordulok felé.

Hiba. Túl közel van. Az ajtóhoz simulok, ahogy próbálok minél távolabb kerülni tőle.