Sorsdöntő találkozás ❕️B.E.F.E.J.E.Z.E.T.T.❕️

34.rész

A világom romokban, ott kellett hagynom nem tehettem mást. Még nem tudom, hogy fogom a napokat túlélni de meg kell próbálnom tovább lépni, nélküle.

Miután Fabio apja elment, teljesen összeomlottam. Sírtam, zokogtam de cselekednem kellett. Felhívtam Milat, nagy vonalakban elmeséltem mi történt. Amennyire tudtam a fojtogató sírás miatt. Az ő ötlete volt, hogy előbb menjünk haza. Megbeszéltük, hogy összepakolok és elmegyünk. Mégse voltam képes lelépni anélkül, hogy láttam vagy beszéltem volna vele. Muszáj volt még egyszer éreznem az illatát, érinteni a bőrét, csókolni, szükségem volt erre. Ezért abban maradtunk a barátnőmmel, hogy megvárom Fabiot, aztán mikor elalszik, akkor majd lelépek. Addig Mila lent fog várakozni és neki is lesz ideje Alextól elköszönni. Aljas húzás volt tőlem, szó nélkül elmenni, de tudtam, hogy csak ez az egy lehetőség van. Nem lettem volna képes elé állni és szakítani vele. Nem ment volna és ő se hagyta volna, hogy elmenjek. Kérdéseket tett volna fel, tudni akarta volna, hogy miért. Én ezt nem akartam, már így is nehéz volt. A szívem darabokban. Fel nem tudom fogni az apja mért ilyen rohadt szemét. Nem minden szülő azt akarja, hogy a gyereke boldog legyen? De Luca Mazzi nem ilyen, ő nem a fiát látja, ő egy katonát nevelt, ahogy ő hívta. Undorító egy ember, jobb lesz nekem nélküle. Anyura kell gondolnom, a megélhetésünkre, a jelzálogra ami a házon van. Nem mehetünk a híd alá lakni. Idővel majd jobb lesz, nem igaz? Elmúlik ez a szorító érzés a mellkasomból, előbb utóbb a könnyeim is elapadnak majd. Muszáj, hogy jobb legyen.

Szörnyű volt végig nézni, ahogy összeomlik az utca közepén. Mila sokat segített, hogy ott volt mellettem és fogta a kezem. Ő nem értett velem egyet, azt akarta mondjam el Fabionak. Erre képtelen voltam inkább úgy döntöttem írok neki egy levelet. Ezzel tartoztam neki. Nem, ez hazugság, sokkal többel tartoztam neki. Nekem már késő, sose leszek olyan boldog mint vele. De neki a legjobbakat kívánom. Sírva ültem le és álltam neki annak a rohadt levélnek. Többet érdemelt volna, magyarázatot és őszinteséget, ez lett volna a minimum. Mégse voltam rá képes. Szégyellem is magam miatta. Nehezen jöttek a szavak, de erőt vettem magamon.

Drága Fabio!
Annyira sajnálom, de el kell mennem. Én nem tartozok ide, ezt te is jól tudod. Haza kell mennem, folytatni az életem. Dolgozni menni és anyukámról gondoskodni. A te életed itt van, Milánóban, nem egy istenháta mögötti kisvárosban. Nem lehetek neked elég hálás mindenért amit kaptam tőled. Sose felejtem el azt a napot mikor megismertelek. A Comói-tónál töltött időt, az első szeretkezésünket, a közös fürdőzést. Hálás leszek minden szóért amit nekem mondtál, önbizalmat adtál, míg veled voltam most először szerettem a testem, hosszú idő óta újra. Ez egy sorsdöntő találkozás volt és sose fogom elfelejteni, ahogy téged se. Nehéz ezt kimondani de véget kell ennek vetni. Légy boldog, kívánom találd meg az igazit, alapíts családot. Bármit megtehetsz és bármire képes vagy, nem kell apád árnyékában élned. Váltsd valóra az álmaid. Talán egyszer majd újra találkozunk...
                                     Szeretettel: Aria

Már a repülőn ülünk Milaval, még mindig folynak a könnyeim. Tudtam, hogy nehéz lesz, de azt nem, hogy ennyire.
-Minden rendben lesz Aria! Hidd el jobb lesz majd.-megfogja a kezemet, megszorítja. Nem is tudom mi lenne velem nélküle.
-Azt hiszem igazad van. Ez az én döntésem volt és most együtt kell ezzel élnem.-mégis fáj, a szemeim előtt látom őt, ahogy könnyes szemmel áll az autó mellett. Nem érti mi történik, mért megyek el. Aztán a térdeire borul, megtörve rogy össze. Ez borzalmas, most már mindig ez lesz ha becsukom a szemem?!
-Én még mindig azt mondom jobb lett volna ha elmondod neki. Beszélned kellett volna vele.-talán igaza van. Nem, nincs igaza miket gondolok, a legjobb döntést hoztam.
-Mila, ezt már megbeszéltük. Szükségem van a munkámra, kell a pénz és anyát se hagyhatom cserben. Ezt te is tudod.-bólint, végre megértette vagy nem, de nem erőlteti a dolgot tovább. Az utazás további része csendben telik. Genovaba érve már egészen elviselhető a hangulatom. Nem sírok folyamatosan már, csak akkor ha valami eszembe jut. Próbálok nem rá gondolni. Ez egészen addig működik is míg be nem kapcsolom a telefonom. Rengeteg hívásom van tőle és üzenet. Talán nem kéne megnéznem, olvasatlanul törölnöm kellene. Már a törlésen van a kezem mégse tudom megtenni. Hibát követek el és megnyitom az első üzenetet amit kaptam tőle.

Fabio: Mi ez az egész édesem? Elmentél csak úgy? Egy szó nélkül leléptél és magamra hagytál! És az a levél amit hagytál...felfoghatatlan. Ne csináld ezt, vedd fel a telefont! Vagy legalább azt mond meg hol vagy most, hogy érted mehessek. Bármi is a gond együtt megoldjuk. Kérlek, gyere vissza hozzám.

Nem tudom elolvasni a többit, most nem. Haza akarok menni, nem vágyok másra csak az anyukámra és a puha ágyamra. El kell őt felejtenem, örökre.