Sorsdöntő találkozás ❕️B.E.F.E.J.E.Z.E.T.T.❕️

36.rész

Pokoli volt a hazaút de igazából már vártam. Nem akartam mást mint bezárkózni a szobámba és sírni. Persze ez nem volt opció mert akkor anyának mindent el kell mesélnem. Hogy mi történt, mért jöttünk előbb haza, így is ki kellett találnom valami mesét.
Genovaba érve leszálltunk a repülőről, Mila egy barátja, kollégája jött értünk autóval. Egész úton a hátsó ülésen ültem csendben. Nem volt kedvem becsatlakozni a társalgásba. Próbáltam kiötleni valami elfogadható magyarázatot az anyámnak de sajnos nem sok sikerrel. Nem jutott eszembe semmi, ha mégis azt egyből elvetettem. Anya túlságosan is jól ismer, tudja mikor hazudok.

A házunk elé érve kezdtem egyre jobban ideges lenni.
-Nem lesz baj Aria! Holnap átjövök, addig is próbálj meg pihenni. Telefonon elérsz! Anyudnak elmondod?-fogalmam nincs! Nem azért mert nem akartam, inkább csak szégyelltem magam. Otthagytam egy rohadt levéllel, nem magyaráztam meg neki semmit. Nem tudtam felkészíteni arra sem, hogy az apja tud rólunk. Bántott a neki tett ígéretem, hogy bármit is fog mondani az apja mellette maradok. Szörnyű ember vagyok és hazug. Maradnom kellett volna, kiállni mellette. Viszont gondolnom kellett anyára, saját magamra, a megélhetésünkre. Fabio biztos segített volna, de ez nem az ő terhe.
-Még nem tudom mit fogok neki mondani. Most megyek, akkor holnap. Köszönöm a fuvart.-nem vártam meg a barátnőm válaszát már pattantam is ki a kocsiból.

A házba beérve anyát szólongattam. Szombat volt, tehát nem dolgozik, itthon kell lenni.
-Anya! Megjöttem!-a konyhából dugta ki a fejét, épp a kezét törölgette egy konyharuhába.
-Istenem, Aria! Te mit keresel itt?-választ se várva oda lépett hozzám és szorosan magához ölelt. Ennyit arról, hogy erős leszek előtte és nem sírok. Képtelen voltam elengedni őt, annyira jól esett az ölelése, hiányzott.
-Mi a baj kicsim? Mi történt?-a hajamat simogatta ami megnyugtatott. Nem erőltetett semmit hagyta, hogy a vállán sírjak csendesen. Kis idő elteltével már képes voltam visszafogni a könnyeim így elengedtem őt. Leraktam a táskám a kezemből.
-Otthagytam, nem működött, muszáj volt eljönnöm.-hazugság, hazugság, hazugság. Csak ezt mantráztam magamban. Anyára néztem, aki összevont szemöldökkel méregetett.
-Nem valami másodrangú barátnőd vagyok, ismerlek és tudom mikor nem mondasz igazat. Szóval, gyerünk ki vele, mi történt valójában?!-annyira jól ismer. És ez félelmetes, azt hiszem. A kanapé felé vettem az irányt, leültem. A fejemet, a kezeim közé temettem.
-Ennyire szörnyű? Bántott?-csattant fel anya és már ő is ideges volt, kihallatszott a hangjából.
-Dehogy! Fabio sose tenne olyat, remek ember. Én...én jöttem el és hagytam ott.-nagy levegőt vettem és elkezdtem elmesélni mi történt. Nem tudtam elhallgatni az igazságot, képtelen voltam rá. Így elmondtam mindent. Az apja fenyegetésétől kezdve, a zsarolásig át mindent. Mire végeztem már anyu könnyei is potyogtak.
-Micsoda szörnyű ember, hogy tehette ezt! A fia boldogságának kellene az első helyen állnia. Fabio mit szólt ehhez? Csak úgy hagyta, hogy elgyere?-hát igen, itt jön az én keresztem, egy szót se szóltam neki minderről!
-Nem...nem mondtam el neki!-anyám hitetlenkedve nézett rám. Már akkor tudtam mit fog mondani.
-Aria! De miért nem? Erről neki is tudnia kellett volna. Szereted?-éles váltás.
-Igen, szeretem!-anya csak megrázza a fejét, mint aki nem akarja elhinni amit mondtam.
-A saját boldogságod fontosabb mint én! Főleg amiket meséltél róla. Kétségek közt hagytad!-nincs igaza, ő fontosabb nekem bármi másnál. Ő a családom, a támaszom, nem tudom mit csinálnék nélküle.
-Nem hagytam, írtam neki egy levelet!-a szavakat inkább csak suttogom, de ő így is meghallja.
-Mit csináltál? Egy levelet? Komolyan mondod? Aria!-nem tudtam tovább ülve maradni. Tudom, hogy hibát követtem el, aljas húzás volt tőlem az a levél. Megérdemelte volna, hogy beszéljek vele és elmondjak neki mindent, de képtelen voltam rá. Azt hittem anya majd megért engem, mellettem fog állni....
-Nem kell neked is emlékeztetned rá milyen ostoba voltam. Magamtól is tudom. Hoztam egy döntést, fogadd el. Te vagy a családom, őt alig ismerem. Jobb lesz mindkettőnknek!-anya nem szól semmit, pedig látom rajta, hogy mondana valamit de elfogadta a döntésem! Az idő majd mindent megold!
-Hosszú volt az út, ha nem haragszol elmegyek lefeküdni! Holnap korán kelek, még ma felhívom Marcust, hogy holnap bemegyek dolgozni.-muszáj elterelnem a gondolataimat, majd a munka segíteni fog.
-Aria! Adj magadnak egy kis időt! Még van két napod a szabadságból, pihenj! Majd hétfőn vagy kedden munkába állsz. Ha eddig megvoltak nélküled, ebbe a két napba nem halnak bele! Most menj próbálj meg pihenni. Szeretlek! Jó éjt!-megcsókolja a homlokom.
-Én is szeretlek!-elindulok a szobám felé.

Talán igaza van. Jól esne még egy kicsit pihenni és magammal foglalkozni. A munka megvár, ahogy Marcus is. Nem is akarok a neki tett ígéretemre gondolni, még nem. Előbb magamat kell felkaparni a padlóról.