Megalkuvó vonzalom

28

Ben szemszöge

Színes füstfelhők robbannak szét körülöttem miközben lebegek. Már a látvány csodálata boldoggá tesz, holott a szemem alig tudja feldolgozni amit tapasztal. A lábaim alá nézek és átfut a gerincemen a hideg a felismeréstől, hogy hol vagyok, ellenben élvezem a felhőtlen súlytalanságot. 

Érzem dobbanni a szívem, ahogy egyre határozottabban pumpálja a vért, ébresztget. Nem különösebben érdekel, a tudatom mégis kezdi becsempészni az apróbb emlékeimet, s ezer, meg ezer képkocka pereg le a lábaim alatt, mintha életre akarna kelni. Aztán az utolsónál megszűnt a lebegés.

A pilláim elnehezülten nyíltak ki a kellemes álom után. Az oldalamon feküdtem, és amikor kitisztult a látkép, Satoshi ott olvasta az újságot az orrom előtt, ezért gyorsan be is hunytam. Nyilván tisztában voltam vele, hogy találkozunk, csak arra nem készültem fel, hogy mi lesz majd. Tulajdonképpen nem tettem semmi rosszat, mégis érdekelne, sőt per pillanat az foglalkoztat a legjobban, hogy vajon egy egytől tízes skálán mennyire vagyok bajban.

- Röntgen hozz a főnöknek egy dupla csokis jegeskávét. – Suttogta Mágnes közvetlen a másik oldalamon. Őszintén szólva a frászt hozta rám. - Menni fog?

- Mi ez a kérdés? Kételkedsz a képességeimben?

- Neem, - húzta el, a szót mélyítve a hangján - a képességeidet sose kérdőjeleztem meg. A memóriád annál inkább, hogy emlékszel-e mindenre. Szóval..

- Értettem, hozok egy kávét, mielőtt mérges leszek rád.

- De... - halkult el, aztán már csak morgott - hah, komolyan mondom, ha rosszat hoz a fejére húzom.

Miért állnak ezek felettem? Nem! A jobb kérdés az az, hogy ki hajtogatta így alám a kezem? Mintha ezer tű szüntelen szurkálná az egészet! Nem bírom tovább! 

A hátamra vetettem magam egy nyikkanást sem hallatva, pedig a morgás kaparta a torkom, hogy felszabadítottam a zsibbadó karom, ami természetesen ez által még rosszabb lett. - Megmozdult!  – A francba veled Mágnes!

- Hol van Röntgen? - rezzent meg az újságpapír - Mindegy, hívd ide a dokit. Mondd meg neki, hogy várhatóan felébred, hozhatja a gyomortükröző bizgentyűit, meg amiket akart. - Öm...azt hiszem bajban vagyok, ki kell jutnom innen.

Dermedten fekve a félelemtől, a szívem hatalmasat bukfencezett a mellkasomban. Kialakult némi bizonytalanság bennem hogy kivitelezzem a szökést, de mielőtt dűlőre juthattam volna Toro berontott a szobámba. – Barátom! Felébredt már? – rohant az ágyamhoz, hogy megszorongassa a zsibbadt kezem – Jézusom, ezt a durva a fertőtlenítő szagot, ami itt van...nem csoda, hogy még alszol. Ébredj királyfi, elhoztam a herceget!

Azonban nem engedelmeskedtem, valamiért sötét fellegként lebegett fölöttem a hiba lehetősége, hogy ha kinyitom a szemem, abból még problémák lesznek. Visszavágytam a letompult delíriumba, mert ott nem voltak gondolatok, nem volt min aggódnom a jövőmmel kapcsolatban. Persze nagyon jól tudtam, hogy ez csupán egy utórezgése a lelkemnek amely a valóságtól elrugaszkodott nyugalomra vágyik.

- Hagyd már békén fiam, még csak most adott életjelet! Eddig a szemét se nyitotta ki. - csattant a hátán egy ütés, hisz náluk így szokás, és feltehetőleg Toro mint általában összehúzta magát.

A fura az volt, hogy közben elvette valaki tőle a kezemet akinek két puha ajkát éreztem az ujjaimon. Gondolkodás nélkül ránéztem. Haku leplezetlen örömmel az arcán, lágyan figyelt, de Toro mosolya sugárzott. – Amellett nézd meg apa, a gépeket. Az életjelei kezdenek normalizálódni, csak a herceget kellett prezentálnom.