Megalkuvó vonzalom

17

Haku szemszöge

A sors néha kifürkészhetetlen. Azt hisszük a nyugalom amit minden nap élünk adott lesz, maximum mi keverjük fel olykor a lét tengerét, hogy legyen benne némi izgalom. Ám sajnos nincs ez mindig így. Tanulhattam volna az eddigiekből, és az a baj, pontosan tudtam mennyi probléma adódhat ezen az úton, én mégis itt vagyok Bennel. Hogy megér-e ennyit? Nos, azt mondanám a pokolba vezető út jó szándékkal és szerelemmel van kikövezve. 

- Haku, attól, hogy ilyen szorosan húzol magadhoz nem leszek nagyobb biztonságban, csak kényelmetlenebbé teszed a földön fekvést. – panaszkodott, azonban a szemem sarkából figyeltem a rezdüléseit, szüksége volt rám.

- Tényleg ezt tettem? – emeltem le a kezem a derekáról, mintha ott sem lett volna, és abban a kevés fényben ami az ablakokból beszűrődött a szemét vizslattam - Soha sem hagynám, hogy bajod essen.

Csak néztem, és néztem a szívem pedig egyre hevesebben vert a reakciójától. A nyugtalansága gyengédséggé változott, s a vonásai meglágyultak. Szinte azt hittem álmodom, de nem pusztán emiatt. Olyan szeretetteljesen ért az arcomhoz, ahogy egy ideje már szerettem volna, ha hozzám ér. Egyszer s mindenkorra megbabonázott. – Ha mégsem sikerülne akkor sem fogok haragudni rád. – Suttogta, ellenben a mondani valóját félbeszakította egy ajtó csapódás.

A lövések kint abbamaradtak, mitöbb lépéseket sem hallottunk, viszont a vezető ülés felől olyan hang törte meg a csendet, mintha a kerékgumi eresztett volna. – Felkelni, ez valamilyen gáz! – ugrott fel Toro.

Ben bólintott, hogy igazolja és az agytekervényei sebtében beindultak. - Nincs különösebben erős szaga. A foszgén, kén-hidrogén, és a többi halálos szar kizárva, szerintem könnygáz lesz. A francba is, ki akarnak minket csalogatni! - tette maga elé a karját, hogy kevésbé érje a tüdejét a gáz, habár már mind köhécseltünk.

- Van citromlé a konyhában! – okoskodott tovább Toro, és az állkapcsa megfeszült a határozottságtól, akár a lábai a félsztől ugyanis mondhatott bármit, azok nem mozogtak. 

- Srácok, - csaptam rá Toro hátára, hogy kizökkentsem, és miközben beszéltem egyből mozdultam nehogy megállítsanak – fogalmam sincs minek a citrom lé, de én megnézem a hátsó ajtót. Nem maradhatunk bent örökre. – nyomtam le a kilincset előre tartott fegyverrel amint odaértem, habár a szememet elhomályosították az óvatosan gyülekező könnycseppek. – Tiszta a terep, igyekezzetek! – engedtem előre őket némi kéréssel - Toro, Ben maradjon köztünk, és ne engedd le véletlenül se a fegyvert tartó kezed. Nehogy el kezd törölgetni a könnyeid!

- Basszus, minek nézel? Nem kenném bele jobban a cuccot! – Frusztrált kicsit, de elengedtem a fülem mellett, hogy újfent okosabb.

- Túl sokáig tartott kijutnunk. – kapkodta Ben köhécselve a friss levegőt - Add ide a dugi fegyvered! Ilyen állapotban tök mindegy, hogy melyikünk lövöldözik. – tapogatta le a haverját, az a bolond, meg jóízűen nevetni kezdett.

- Most mit csinálsz? Csikizel...- Halálpontosan úgy viselkedett, mintha egy tudatlan kisiskolás lenne. Aggódva kapkodtam a fejem körbe, hogy mikor jelenik meg valaki, de nem láttam azt se aki jóformán az orrunk előtt volt.

- Szép ti sírva kacarásztok, mi meg az életünkért harcolunk! – sóhajtott fel Medaka. Rejtélyesen nyugodt volt, ezért egy kicsit én is ellazultam.

- A lövésekre ébredtünk. Mi a fene ez az egész?

- Ha minden igaz, már semmi, mert elintéztük. – Nyilván az „elintéztük" szócskát ki kellett emelnie, amivel elérte, hogy morcos legyek.