Életem anyával (Befejezett)

2.

Annyira boldog voltam, hogy szinte repültem a bringán keresztül az utcákon, míg el nem értem a pizzázott, és meg nem pillantottam Márkot.

Vigyorogva ölelte magához Kiarát, majd elkomorodott, mikor meglátott.

Éreztem, hogy megváltozott benne valami, s azt is, hogy bennem is megváltozott valami.

De mindketten felnőttünk, már nem azok a kis gyerekek vagyunk, akik régen a tóban is együtt fürödtek.

És a tudat, hogy el megyek innen egy másik suliba, még nagyobb szakadék felé sodorhat minket. Nem tudom mi romlott meg köztünk. Sem azt, hogy én mit ronthattam el, hogy Márk ennyire megváltozon irányomban.

- Sziasztok! - pattantam le a bringámról boldogan, azonban senki nem örült nekem.

- Itt van stréberke - szólalt meg Kiara gúnyosan.

- Azt hittem otthon tanulsz - előzött meg Márk gyorsan, mielőtt beszóltam volna a szőszinek.

- Most nem tanulok. Képzeld, sikerült!

Vidáman elkezdtem ungándozni, mire Márkon megjelent egy halvány mosoly.

- Felvettek?

- Igen. Hétfőn kezdek. Alig várom.

- Igazi stréber lúzer vagy - motyogott közbe Kiara hidegen. - De mivel ezt elmondtad el is mehetsz haza. Pápá! - negédesen elmosolyodott. Mire Márk felpattan megfogta a bringámat és a kocsija platójára tette.

- Te mit művelsz? - hüledeztem. És látom, hogy Kiara is kezd elvörösödni a méregtől, és a haverjai sem értik mit művel.

- Mivel ez neked nagy nap, gondoltam elmehetnénk enni valahová.

- Itt is ehetünk - hebegtem, mert féltem, hogy meg gondolja magát.

- Ez nem ünneplésre való hely. Gyere már, te nyuszi. Később találkozunk. - Szólt a többieknek, akik mosolyogva intettek, csak Kiara mutatott be nekem.

Zavartan elfordítottam a fejem. Egy lány, hogy lehet féltékeny egy fiú gyerekkori barátjára.

Kocsiban ülve dobolni kezdtem a műszer falon, majd rá néztem.

- Nem kellett volna miattam ott hagynod őket - mormogom. - Csak el akartam mondani, utána elmentem volna.

- A legjobb barátom elhagyja a várost, méltón kell elbúcsúznom tőle.

- Nem megyek messzire - motyogom.

- De én igen - mondta hunyorítva. - Úgy gondoltam ideje belevágnom abba, amiben jó vagyok, és az a motorversenyzés.

Elakadt a szavam, ez annyit jelent, hogy nem fogom látni Márkot, csak havonta egyszer?

Magam elé kezdtem bámulni. Fogalmam sem volt mit is mondjak.

- Elmondtad a szüleidnek?

- Igen, elfogadták. Nehezen, de elfogadták. Ezért mentünk pizzázni a haverokkal. Mi a franc... Mit művelsz?! - kapott a karom után, mikor minden felindulásból kinyitottam a kocsi ajtaját. - Mi a franc ütött beléd?!

- Belém mi ütött?! Te vagy velem távolságtartó, arra sem vetted a fáradságot, hogy elmond nekem, hogy elmész. Kizársz. Talán nem is baj, ha el válnak az útjaink, mert a mi barátságunk csak eddig tartott. Állj meg kiszálok!

- Ne csináld már, Bogi. Ők a legjobb haverjaim, mindig mellettem voltak...francba, nem úgy gondoltam - harapta be a száját, mikor megállt kiugrottam a kocsiból és elindultam feldúltan. - Bogi gyere vissza!

- Menj vissza a legjobb haverjaidhoz. Mert én már nem leszek az. Szia! - felmutattam neki a középső ujjamat, mire megráztam a fejét, leszedte a bringámat, majd elhajtott.

Egy könnycseppet morzsoltam le a szemem sarkából.

Miért bántott meg annyira, hogy másokat is a, barátainak gondol? Talán azért, mert a barátságunk más felé  kezdett menni, és Márknak talán terhes lett a társaságom.

Megráztam a fejem és bringára akartam ülni, mikor hirtelen nagy fékezést és kocsiajtó csapkodást hallottam meg, majd hatalmas lépteket.

- Szeretlek, te idióta!

Szavam Elakadt mikor felismertem a hangtulajdonosát, mikor megfordultam. Ott állt ő bőrdzsekiben, teljes nagyságban és felém sétált.