Életem anyával (Befejezett)

17.

Vacsora végeztével leültünk a nappaliba. Kamilla teát nyújtott felém.

Még mindig éreztem feszültséget Kamilla és Elemér között. Anyámra gondoltam, mi lehet vele otthon. Bizonyára fáradtan bevágodott ágyába, és alszik. Nekem is lassan mennem kellene.

- Azt hiszem ideje haza mennem - szólaltam meg halkan. Mindnyájan rám néztek. Apám egy ideig feszengett, mintha nem akarna elengedni.

- Anyád bizonyára aggódik.

- Nem - ráztam meg a fejem. - Csak megígértem neki, hogy időben otthon leszek.

- Nem csak stréber, hanem lúzer is - gúnyolódott Aliz. Szilárd felnevetett, ami tetszett a lánynak.

- Tanulhatnál tőle, Aliz - vágott vissza Szilárd keményen.

- Srácok - szólt Kamilla fáradtan. - Boginak igaza van, mindenkinek haza kellene mennie. Örülök, hogy itt voltál, Bogi, remélem még egyszer eljössz.

Aliz és a fiúk felhorkantak. Ők bizonyára nem repeskedtek az ötlettől.

Apám vezetés közben nem szólt semmit, csak a rádiót hallgattuk.

Majd hirtelen apám felém fordult.

- Anyád mindig olyan bolondos? - kérdezte Hirtelen, hogy nagyon válaszolni sem tudtam, majd bólintottam.

- Igen, vicces anyuka.

- A szemébe szerettem bele, meg, hogy képes magán is nevetni, ha hibát követ el. Nem voltak nagy igényei - mondta halkan.

- Akkor miért hagytad el? - kérdeztem. Apám kezei még jobban szorították a kormányt. Láttam rajta, hogy feszültebb lett. - Apa?

- Mert ti már nem fértettek az életembe. Kamilla terhes lett - magyarázta kerülve a tekintetem. - Nem akarok fájdalmat okozni neked, Bogi. De...akkor nem akartalak téged.

Könnyezve bólintottam, el fordítottam a fejem. Apa le lassított, majd leparkolt a házunkhoz közel. - Bogi...megtudsz, majd bocsátani nekem?

Fogalmam sem volt mit is mondjak, csak annyit éreztem el akarok innen menni. Anyámhoz akartam bújni.

- Anyámnak igaza volt - vartyogtam. - Te képtelen vagy bármiért is felelősséget vállalni.

- Bogi - szólt utánam, ahogy kipattantam a, kocsiból, majd a házunkhoz rohantam, ahonnan egy éles sikoltást hallottam.

Torkomban dobogott a szívem, tudtam, hogy valami baj van.

Márk anyukáját pillantottam meg elsőre, ahogy anyám mellett térdelt, aki hanyatt feküdt a földön. Nem volt eszméleténél.

Márk is ott volt, annyit érzékeltem, hogy annyit mond, hogy már hívta a mentőket.

Sose láttam még anyát ilyen gyámoltalannak. Azt kívántam bárcsak mellette lehettem volna, mint azon a hülye vacsorán..

Még próbáltam felhívni Ármint, de nem volt elérhető. Próbáltam mégegyszer hívni, semmi.

Annyira magamon kívül voltam a félelemtől, hogy csak üzenetet pötyögtettem be:

,, Anyum kórházba került, kérlek, gyere! "