Életem anyával (Befejezett)

36.

- Miért pont most? Én nem tudom mit érzek, meg kell értened. 

- Esélyt sem adsz nekünk! Esélyt sem akarsz adni! 

- Szilárd, kérlek ne...ne itt - suttogtam kesernyésen. - Nem rég lett vége a kapcsolatomnak.

Szilárd beleegyezően bólintott. - Igazad van. Nem rég lett vége egy kapcsolatodnak, de a volt pasid milyen gyorsan elfelejtett. - Ennek hallatán könnyszökött a szemembe, fájt, amit mondott, még ha igaz is volt. Nem tőle akartam hallani, ilyen könyörtelenül - Nem kellene az érzéseimmel traktálni téged. Hiba volt. Ezek után barátok leszünk, vagy nem, mert az sem akarsz nekem lenni. 

- Szilárd...ne légy mérges rám - kérleltem sírás kerülgetve. Még mindig eszemben volt a bál esélytéje, mikor mindketten csak hülyéskedtünk, és tojtunk a felnőtt életre. Amikor ki kiabáltunk mindent, ahogy a torkunkon kifért. És az a táncra is emlékezni fogok. De nem bánthattam meg Alizt, bármennyire is akartam Szilárdal lenni.

Képes voltam hátrálni, még akkor is, ha összetörik a szívem.

- Nem vagyok mérges rád - sóhajtot. - Csak...hagyjuk, haza viszlek.

Még visszafordultam a tájra, nem akartam itt hagyni ezt a látványt, nem akartam itt hagyni a szívem egy darabkáját.

Hangtalanul tettük meg a házamhoz vezető utat, a nappaliban még éget a villany, gondoltam anya meg várt, holott ki kötöttem neki ne tegye.

Sose éreztem ennyire, hogy szükségem van rá.

Elköszöntem Szilárdtól, aki felém motyogott valamit, majd elhajtott.

Könnyezve néztem utána, majd menthetetlen zokogásba kezdtem.

Összerogytam a tornácunk lépcsőjén és addig sírtam, míg el nem apadtak a könnyeim.