Életem anyával (Befejezett)

6.

Szombati vacsora után a nagyszüleim házában kezdtek hozzá szókni, hogy ők is olyan szókimondóak, mint anya, bár nem annyira könyörtelenek.

Anya kimondja azt, amit a szívén érzi. Többnyire nem szokta érdekelni kit bánt meg, akkor abban a pillanatban, csak utána, néha próbálja tompítani az igazságot de ezt többnyire nehéz neki.

Pontosan ezt éreztem én is, annyi üzenet után, amit Márk hagyott nekem, hogy jobbnak láttam, ha valamit írok neki vissza.

"Mi van Bogi? Miért nem válaszolsz? Vártalak."

Itt egy pillanatra elvigyorogtam. Persze, várt engem.

" Dolgom volt, de gondolom neked is, mert láttam milyen szépen doktoráltad Kiara torkát a nyelveddel!"

Hangosan felsóhajtva elküldtem az üzenetet, Márktól azonnal kaptam is választ.

"Rosszul gondolod a dolgokat, Kiara csak barát, veled is meg esik egy ilyen baleset, nem?"

Bah! Arrébb löktem a mobilom, és a köbyvemért nyúltam, mikor valaki kopogni kezdett az ablakomon.

Behunytam a szemem, remélem nem Márk az. Lassan csoszogtam az ablakomhlmoz, meglepődve láttam, hogy Ármin az.

- Te mit keresel itt?

- Gondoltam gratulálok neked, apám mondta, hogy sikerült neked a suli. Na, meg Márk azt hittem most is veled van - bámult be a szobámba. Megráztam a fejem.

- Hát kösz... - dadogtam.

- Nem akarod megnézni velem a csillagokat?

Egy ideig töprengtem, majd kimásztam az ablakon a tetőre, ahol már egy kis piknik várt.

- Ez most komoly? - fordultam felé vigyorogva. - Pont a tetőn?

- Innen jobb a kilátás. Na, meg el akartam szakadni kicsit otthonról.

- Szóval én lettem az alibi - motyogtam bólintva.

- Fogjuk rá.

- Anyámnak van valakije - böktem ki a csillagos égre meredve. Ármin kérdőn rám emelte a tekintetét.

- És ez rossz neked?

- Nem, szeretném boldognak látni, hidd el csak... - Elakadt a szavam. - csak nem akarom elveszíteni - halt el a hangom.

- Kár ezen görcsölnöd, anyád sose hagyna el téged - jegyzi meg kedvesen. - Te vagy a, mindene akkor is téged választott most is téged választana.

Ármin szavai megnyugtattak, de nem értettem miért lettem ennyire ideges, és miért félek annyira attól, hogy anya megismerkedett valakivel.

Lehet attól félek, hogy a jól felépítet életünk lassan felborul?

Másnap reggel úgy éreztem magam, mint egy zombi, aki másnaposan lett holt.

Anya reggelivel várt.

- Szia, édesem - köszöntött vidáman, felém tolva a tányérját. - Vacsorára jönnek vendégek hozzánk.

- Kicsoda? Nagyiék? - kérdeztem teli szájjal, mire anya szigorúan rám tekintet.

- Nem beszélünk teli szájjal! Nem, beakarom neked mutatni a férfit akivel találkozgatok.

- Remek! - nyögtem ki, majd a baracklébe ittam. - Pazar, gondolom itt kell lennem.

- Bogi - anyám hangosan felsóhajtott. - Nem értelek mi a baj?

- Semmi. Csak nem értem miért kell neked pasi! Hiszen jól meg vagy egyedül is! - mondom fogcsikorgatva.

- Igen, veled. De néha jobb, ha az embernek van valakije.

- Én itt vagyok.

Anyám elszomorodott, még soha nem láttam ilyennek. Ezért inkább felálltam.

- Ez nem elég neked, igaz?

- Bogi... - kezdte. - Te egyszer felnősz, családod lesz én meg itt maradok egyedül.

- Velem jönnél - mondom megragadva a kezét - Egy csapat vagyunk!

- Van úgy, Bogi, hogy nekünk magunknak kell az életünket élni, ahogy neked is a tiédet kell, majd élned.