Életem anyával (Befejezett)

10.

- Uramatyán! - néztem a telefonomra. Anyám 12szer hívott. Apámra néztem, majd felpattantam a székről. - Mennem kell nagyon késésben vagyok.

- Nyugodj meg - mondta apám, amint felkelt. - Mond azt neki, hogy moziban voltál.

- Nem hazudhatok neki - mondom, majdnem sírva. Nagyon nagybajban vagyok!

Most életemben úgy futottam, hogy úgy éreztem a levegőbe emelkedtek. Egész úton azon töprengés, vajon mennyire aggódhat értem anyám. Bátorított a tudat, hogy anyám eddig megbízott bennem. Hazudtam neki, és átvertem. Biztosan iszonyű dühös lehet. Utáltam, hogy miattam kell aggódnia. Mikor haza értem, lassan beoldalogtam a konyhába, ahol anya a pultot támasztva itta a kávéját.

- Anya - kezdtem idegesen.

Megfordult, arcán mérhetetlen szomorúság és düh volt.

- Mit képzelsz te?! Elment az eszed? Itt vártam rád, hívtalak nem vetted fel! És kiderül a vacsorán, hogy nincsenek is barátaid!

- Sajnálom - nyögtem ki. -, nem akartam ezt.

- Hazudtál nekem, Bogi! Nekem! - mutat magára, szomorúan. - Kivel voltál? Van halvány fogalmad mit éreztem, hogy nem értél haza, és az, hogy Kinga mondta nincs is barátnőid a suliban. Halálra aggódtam magam!

- Sajnálom - ismételtem.

- A francba!

Anya csak akkor káromkodott, ha ideges volt. És most az volt.

- Kivel voltál, Bogi? Ki miatt hazudtál nekem?

Alig bírtam valamit kinyögni, ha most ezt elmondom itt elfog szabadulni a pokol.

- Apámmal voltam. Találkozni akartam vele. És sajnálom, hogy el szúrtam az életed, mert hamarabb érkeztem, sajnálom, hogy folyton bajod van velem. Csak megakartam ismerni az apámat! - zokogtam. - És ezt te sem tudod megakadályozni!

Berohantam a szobámba, és bevágtam az ajtót, bezuhantam az ágyamra és megállásnélkül zokogtam a kedvenc párnámat ölelve.