Beginning of the end - ÚJ VÁLTOZAT (Standalone változat)

Prológus

1953

A sátán kimért léptekkel szelte át a pokol sötét folyosóját. Azon tűnődött, mi lehetett az a fülsiketítő zaj, ami palotájának nagyterméből szűrődött ki. Sokan lehettek. Talán az egész birodalom összegyűlhetett, azonban Lucifernek fogalma sem volt, miért. Nem ő hívta össze őket.

Meglepetten lépett a nagyterem széles erkélyéhez, melynek két oldalát hosszú lelátó szegélyezte. Elgondolása szerint, a középen elhelyezett bársonytrónról remekül lehetett ítélkezni. Ő pedig szeretett is, ám kizárólag a bűnösök felett. Ezt a feladatot kapta, így már régen beletörődött a sorsába.

A karzat korlátjának mentén az egyik hadvezére álldogált. Vaskos karját szorosan összekulcsolta, míg lenézett a terem aljában ordító, több ezer sárga és piros szemű démonra. A szörnyetegekre, akik egyedülálló módon csak a pokolban képesek létezni.

Az idősödő démon mellett, egy kecses alakú nő dőlt a korlátnak. Egyenesen az ura szemébe bámult átható, fűzöld íriszével. Az ördög undort vélt kiolvasni a pillantásából.

– Mi folyik itt, Belzebub? – Lucifer erélyesen kérte számon a hadvezérét. – Mi ez a felhajtás?

Az említett megfordult, a férfire emelte éjfekete szemét. Ajka örömittas vigyorra húzódott. A ráncok összeszaladtak a homlokán. A fekete, egész testét eltakaró köpenye meglibbent, ahogy leeresztette a kezét.

– A második bukásod, nagyuram – felelte gúnyosan. – Már nem látunk itt szívesen.

– Mire véljem ezt, Lilith? – pillantott a sátán a Belzebub mellett unottan támaszkodó ősdémonra. Még a szemöldökét is jelentőségteljesen megemelte. Zavar alakult ki benne: sejtette, viszont nem értette, miféle viccbe keveredett.

– Jól hallottad, Lucifer – válaszolta kimérten a nő –, átvesszük az irányítást!

Az alvilág ura elvigyorodott, aztán tett egy lépést a két szenvtelen démon felé, azonban mielőtt az erejével gúzsba foghatta volna őket – melyet maga Isten ajándékozott neki az idők kezdetén –, valami megváltozott.

Hátába két penge fúródott, míg combja hátulját éles karddal metszették el. A pokol ura a kemény kőpadlóra rogyott, még fel is nyögött, amint Lilith két legidősebb fia az erkély díszes, latin nyelvű szöveggel díszített oszlopa mögül nekitámadt.

A gonoszság atyja meglepetten vette tudomásul: az alattvalói ellene fordultak. Nem értette, mivel érdemelte ki a sorsát, de nem firtatta. Talán titkon tudta, eljött az ideje egy új időszámítás kezdetének.

A hátába további kések szúrtak, de nem érdekelte különösebben.

Minden erejét összeszedve próbált meg feltápászkodni, de Belzebub elé lépett, és arcon rúgta. A volt arkangyal először megilletődött, majd felmordult. Sosem szerette az e fajta bánásmódot, főleg, ha nála próbálkoztak vele.

– Miért? – kérdezte hörögve. Szemében vérvörös tűz tombolt a haragtól, mely az erein keresztül kúszott a tudatáig. Rájött, hogy ismét senkinek sincs rá szüksége; nem akarták őt. Itt sem, ahogy odafent sem. Valójában nem kellett ő senkinek, mindig is koloncnak titulálták.

– Alkalmatlan vagy – rántotta meg a vállát kuncogva Lilith. Az ördög látta, mulattatja őt a szenvedése. A nő nem kedvelte őt, pedig régen meglehetősen sokszor ráfanyalodott a bukott angyalra. Egykoron jó társaságnak vélték egymást, ám azóta a dolgok megváltoztak. Évezredek teltek el, és némileg modernizálódott az emberek világa is, ahol Lilith kénye-kedve szerint garázdálkodhatott. Lucifer megelégelte az asszonyt, hiszen az áruló nő gyengéje mindig is az emberek voltak, legalábbis a férfiak.