Beginning of the end - ÚJ VÁLTOZAT (Standalone változat)

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Puffanással ért földet a talpunk. A térdem megrogyott. Nathan megfogott, de ő is erőtlennek bizonyult. Együtt zuhantunk a talajra. A szárnyam magától csukódott be. Egyből visszaváltoztam az emberi alakomba.

Megkapaszkodtam Nathaniel karjában, míg ő közelebb vont magához. Úgy tartott, mintha attól félne, menten elszáll a lelkem.

Lihegve pásztáztam a harcteret. Az előbbi kitörés minden erőm kivette. Túl nagy lett a csend. Amerre a szem ellátott, halottak feküdtek. Közvetlen mellettünk kupacban tornyosultak. Nem láttam több mennyeit. Köddé váltak. A fegyverük a talajon hevert. Furcsálltam, noha valahol örömmel töltött el. Végre elhalkult a világ.

– Jól vagy? – Nathan szürke, beesett arcára kaptam a tekintetem. Rám szegezte vérvörös szemét, a mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt. Végigsimítottam a hasán. Tapogatózni kezdtem.

– Minden rendben van. Meggyógyultam, mielőtt... nem is tudom, mi történt.

Összekapcsolódtatok.

– Összekapcsolódtunk – ismételtem remegő hangon.

– Érezted? – kérdezte a messzeségbe révedve. – Az az erő belőlünk áradt. Pusztítást hozott, mégis volt benne valami kellemes, melengető. Valami, amitől úgy éreztem, bőven elég lenne a mennyei sereggel leszámolni, a világ azért megmaradhat, ha utána békében együtt lehetünk.

– Szeretlek – tört ki belőlem susogva. A rakoncátlan könnycseppek végigsiklottak a képemen. – Azt hittem, megint elveszítelek.

– Soha többé, szerelmem. – Az ujja vigyázva megcirógatta a bőröm, letörölte a sós nedvességet. Meleg érintése levándorolt az államig, közelebb húzta magához. Elszürkült ajka gyengéden hívta táncba az enyém. Tiltakozás nélkül feledkeztem bele a lassú, érzelmekkel átitatott csókba. Nem kóstolgatott mohón, nem követelőzött. Szeretetteljesen csókolt, a lelke mélyéről jövően. Élvezettel, megkönnyebbült szívvel simultam hozzá.

– Mi történt a szemeddel? – A tükörképem visszatürköződött az ott gomolygó karmazsin színben. Valamelyest sötétebbnek bizonyult Luciferénél.

– Elengedtem azt a borzalmas erőt. Nem szabtam neki többé gátat. Hagytam, hogy átvegye az irányítást. Sajnálom, ha megijesztettelek. Most üres vagyok. Kicsit olyan, mint régen, mikor még nem rendelkeztem vele.

Bizonytalanul mértem végig. Bágyadtan pislogtam felé. Kit érdekel, ha életben van? Számít egy kis változás?

– Jól van. – Felsóhajtottam. Nem számít. A lényeg, hogy... – Szerinted ez azt jelenti, nyertünk?

Ketten elbírtuk volna azt a gonosz, mégis kellemes energiát, amelytől néhány hete majdnem meghaltam? Úgy látszott, igen. Kifáradtunk, elviselhetetlenül, ám éltünk. A szívem szaporán vert. Ez azt jelentette, túléltem. Túléltük.

– Csend van. Borzalmas csend... Attól tartok...

– Eleanor! Eleanor! Kislányom! – Apa rémült hangja a messzeségből szólt. Hiába nyújtogattam a nyakam, nem láttam őt.

– Akkor ezek szerint mégsem végeztünk mindenkivel. Attól féltem, így történt.

– Luna!

– Jayce – súgtam magam elé.

– Ha ők élnek, akkor nem történhetett akkora baj – motyogta Nathan, miközben nyögve felemelkedett. Húzott magával engem is. A csípőmnél tartott. A mellkasának dőlve figyeltem abba az irányba, ahonnan a családom hangját hallottam.

Apa feje felbukkant az egyik tetemhalom mögött. Karddal a kezében csörtetett felénk, közvetlen mögötte az öcsém sietett. Mindkettejük ruhájából megtölthettünk volna pár kádat. Lepillantottam a sajátomra. Szintúgy fürödtem az undorító vörös és fekete trutyiban, azonban ezúttal nem hatott meg. Mióta átváltoztam, még sosem tapasztaltam efféle fáradtságot. Nem is értettem, Nathan miért nem változott még vissza. Vagy talán számára így komfortosabb. Feltételeztem, a börtönben többnyire a démon alakját viselte, míg a felszínen az emberit. Egyszer mindenképpen megkérdezem tőle, melyik számára a kényelmesebb.