Beginning of the end - ÚJ VÁLTOZAT (Standalone változat)

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Morgan először engem vett szemügyre, végül a tekintete Nathanielre vándorolt. Vigyor ült ki az arcára, aztán felvonta a szemöldökét.

– Veled még nem találkoztam, Csillagszemű!

– Morgan! – szóltam rá szégyenkezve, habár nem lepődtem meg a megnyilvánulásán.

Általában, ami a szívén, az a száján. Igazi szabad szellemű csaj, aki – ha kell, ha nem – mindig megmondja a véleményét. Talán ezért vagyunk barátnők, mert teljesen különbözik a személyiségünk. Én az örök visszahúzódó, de hirtelen haragú, míg ő a laza, nagyszájú. Neki sosem volt szüksége plusz löketre a beszélgetésben, leginkább ő a fő kezdeményező.

– Helló! – Nathan Morgan felé nyújtotta a kezét, és bemutatkozott neki.

– Morgan! Mondjuk szerintem ezt már tudod! – vigyorodott el szélesen. Rendszerint akkor reagált így, amikor tetszett neki egy srác. Rosszul voltam a gondolattól, mi vár rám, amint kettesben maradunk. – Gyertek be!

Sebtében beléptünk az óriási épületbe, hátunk mögött az ajtó lágy kattanással záródott be.

Morgan a nappaliba vezetett minket a széles, fehér folyosón át, amely előszobaként is funkcionált. A helyiségbe érve, Nathan lecsüccsent a fél szobát elfoglaló, krémszínű bőrkanapéra, míg én az azzal egybenyíló konyhában ragadtam. Onnan kémleltem a változatlan belteret.

Megint arra jutottam, a konyha még mindig túl modern az ízlésemhez képest. Kétajtós hűtőszekrény, csinos világosbarna konyhaszekrények.

A tekintetem végigsiklott a szintúgy barna pulton – ami elválasztotta a konyhát a nappalitól –, ahol megakadt a szemem a gyümölcsös kosáron. Természetesen mind frissnek látszott.

A televízióval szemben rakták le a bőrkanapét, elé bolyhos, zebramintás szőnyeg került, rá pedig átlátszó tetejű, antiknak tűnő dohányzóasztal. Felette a delfint formázó csillár lógott. Annak idején heti háromszor képzeltem el, hogyan fog agyonnyomni, ha véletlenül lehullik. Mondjuk szerintem Morgan megköszönné, amennyiben leszakadna onnan. Túl giccses, elüt a csíkos szőnyegtől.

Automatikusan elmosolyodtam, mihelyt megláttam a falon csüngő, furcsa, kétfejű, hosszú nyakú, húsevő dinoszauruszt ábrázoló festményt. Nem tudom, ki készítette, viszont brutálisan be lehetett drogozva. Közvetlen mellette ott lógott a fogatlanul vigyorgó, ötéves Morgan legalább nyolcféle változatban. Idilli látvány, mit ne mondjak. Habár az apja tényleg tehetséges fotós. Remélem, nem ő találkozott a szörnyszülött dínóval.

Majdnem felkacagtam a sarokban lévő futópad láttán. Pár hónappal ezelőtt leestem róla. Oké, valljuk be, nem a napokban váltam bénává. Talán korábban kezdődött.

Rájöttem, lényegében egy fűszálat sem tettek arrébb az elmúlt néhány hét alatt. Elöntött a megnyugvás. Jó érzésnek bizonyult olyan helyen lenni, ahol tárt karokkal fogadnak.

Újfent elöntött a bűntudat. Nem szabadott volna ignorálnom az üzeneteit.

– Kérsz valamit inni? Van víz és még több víz!

Morgan Nathan előtt téblábolt.

– Akkor vizet, köszi!

Morgan rögvest elindult a hűtő felé, míg én visszafogtam a nevetést.

Nathan hátrahajtotta a fejét, egyenesen rám szegezte kék íriszét. Biztató mosolyt küldött felém. Azonnal viszonoztam a gesztust. Megérdemelte, főleg a kocsiban tanúsított viselkedésem után.

A lány Nathaniel kezébe adta a hideg italt, utána rögvest rám sandított.

– Nem gond, ha elrabolom Lunát? – intézte a mondandóját a fiú felé, ám közben végig az én reakcióm figyelte.