Beginning of the end - ÚJ VÁLTOZAT (Standalone változat)

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Épp időben engedtem el Nathaniel kezét. Kicsin múlott, hogy én is vele repüljek az előszobán keresztül, egyenesen a nappali padlójára.

Rémülten rontottam be a házba. Az anyám öles léptekkel utánavonult. Becsaptam az ajtót, nehogy tényleg ránk hívják a rendőrséget, aztán a konyha mellett elhaladva, beszaladtam a nappaliba. A kedves, otthont adó színek ezúttal felzaklattak. Semmi sem változott, mióta leléptem innen. Anya helyreállította az étkező és nappali közötti ajtófélfát, illetve ahogy futólag láttam, immáron a konyhaszekrény a mosogatóval együtt a régi pompájában virított.

– Anya! – sikítottam, de Emma nem úgy festett, mintha gyilkolni akarna.

Görnyedve állt Nathan felett. Kimérten fürkészte az arcát, míg a fiú visszabámult rá. Azt hiszem, szemeztek. Megkerültem a kanapét, így közvetlenül a könyvespolc elé kerültem, mely az átjárót rejtette. Ők a dívány mögött helyezkedtek el.

Ijedten kapkodtam a szemem. Kerestem, mit ragadhatnék meg, amivel leüthetem anyát, ha esetleg mégis támadásba lendülne.

– Miért tetted ezt? – Emma dühösen felmordult. – Hogy mertél ellentmondani Belzebub parancsának?

– Luna nem kisállat! Az övé volt a döntés joga arról, melyik oldalt választja!

– Nem egy fél-ivadék tisztje ezt eldönteni! Semmi jogot nem formálhattál rá, ennek ellenére megrontottad!

Ó, ha tudná, mi történt valójában! Roppantul kiakadna.

Félve vizslattam őket. Igyekeztem eldönteni, mikor lépjek közbe, mialatt azon agyaltam, mennyire érdekes az anyám személyisége. A felháborodása alapján azt hinné az ember, törődik velem. Közben nem. Mindössze az zavarja, hogy Nathaniel belerondított a terveibe, és aznap nem tudott ezüst tálcán kínálni az apjának. Emellett Nathan korábbi szavai is megerősítést nyertek: anya valóban alig tud valamit az igazságról. Az ősdémon módszeresen kihagyhatta belőle.

– Mindegy. – Nathan felült, hátrébb húzódott a padlón. – Jelenleg itt vagyunk.

Nem húzhattam tovább az időt. Nem akartam, hogy összeverekedjenek. Akkor muszáj lenne tennem valamit, és nem tudom, képes lennék-e ártani az anyámnak. Hiába bántott engem, mégiscsak a rokonom.

– Hajlandó vagyok találkozni Belzebubbal! – Halkan, némileg remegő hangon szólaltam meg. Ezzel magamra vontam Emma figyelmét, míg Nathaniel felugrott.

– Miért? – Anya hátrasimította a vörösesbarna haját, majd pislogott párat, így az írisze zölden felragyogott. Minden alkalommal megdöbbent a köztünk lévő hasonlóság. – Az apád állítja, elmentél vele. – A kék szemű felé bökött, aki immár mellettem álldogált.

– Rájöttem, hogy nem menekülhetek a sorsom elől!

Szent ég! Ennél klisésebb mondattal nem is rukkolhattam volna elő. Ennek ellenére, biztos voltam benne, nem tudnak a prófécia beteljesedéséről, ezáltal azt hiszik, az ő malmukra hajtja a vizet.

– Fura. Tényleg hajlandó lennél velem jönni?

Legszívesebben azt feleltem volna: nem, legkevésbé sincs kedvem veled menni. Csak éppen nem tehettem. Már meghoztam a döntésem.

– Igen.

– Örülnék neki, mivel... kitagadtak. – Vádló tekintete magabiztosan állta az enyém. – Miattad.

– Az mit is jelent pontosan? – érdeklődtem, mialatt közelebb húzódtam Nathanhöz. A tenyere a derekamra siklott. A mozdulatra anya felhúzta az orrát.