Beginning of the end - ÚJ VÁLTOZAT (Standalone változat)

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Impetum. 

Az életben nem hallottam még ezt a szót, de a jelre ellöktem magam a talajtól. A hirtelen kitörő káoszban igyekeztem minél magasabbra repülni. Erősen figyeltem a szárnyam helyes mozgatására, miközben apát követtem. Attól tartottam, a tapasztalatlanságomból adódóan le fogok zuhanni, mielőtt bármiféle ütközetre sor kerülne. Nagy levegőt vettem, a tenyerem már most izzadt. A pillantásom a csapatainkra siklott.

A démonok sebesen rohanni kezdtek. Talpuk ütemes dobogása visszhangot vert. A lelkes csatakiáltásaik morgással keveredve zenéltek a fülemben. A pulzusom szintén ott lüktetett.

A csapatunk élén a négy ősdémon rohant. Megfeszülve bámultam. Ahogy elértek az első gyalogos angyalokig, Abaddon a földre vetette magát. A térdén csúszott pár métert, majd a tenyerét a talajra helyezte. Érdeklődve pislogtam, már előre féltem, micsoda képessége lehet, ha apa előre figyelmeztetett rá. Sötét árnyak kezdtek mozgolódni a férfi körül. Formálódtak, gomolyogtak, majd a fehér szárnyúak előtt meghasadt a talaj. Fülsiketítő rengéssel nyílt ketté a föld. Szent ég!

Ez idő alatt Baal már ugrásra készen állt. Elsőként ért át a legalább hatméteres szakadék túloldalára. Elkerekedett a szemem. A fickó fordult egyet, a kezét a rés szélére helyezte, mire a hasadék több pontján korlát nélküli, fekete hidak képződtek. A felületük csillogott, mintha gyöngyház festékkel vonták volna be őket. A szám kiszáradt a döbbenettől. Az ősdémon mögött ott termett a társa, Asmodeus. Átlátszó pajzsot húzott maguk köré, melyről az összes mennyei lepattant. Végre egy hasznos képesség. A hidakkal nem sokra megyünk...

A gyalogság kénytelen volt megtorpanni, amint rájöttek, hogy Baal hídjai kizárólag a démonokat engedik át. Többen dühösen ordítottak, míg mások rögtön csatlakoztak az égből támadókhoz. A fenébe! A karmom a tenyerembe vájtam.

Elképedtem az értelmetlen taktikán. Értetlenül álltam a történtek előtt. Ennek mégis mi értelme? Reménykedtem benne, tévedtem, és igenis van haszna ennek az óriási lyuknak.

– A rohadt életbe! – Nathan mellém röppent. – Hát ezért nem nyert még a pokol csatát! Az összeset arra kényszerítik ezzel a húzással, hogy a magasból támadjanak! – Nekem is hasonló dolgok jártak a fejemben. Mégis jól gondoltam.

Félelem hatolt belém. Az ősdémonok elvesztették nekünk a háborút.

– Pontosan. – Apa megerősítette a gyanúnkat. – Régi taktika, elég gyenge, de látványos.

– Luna, fogd ezt! – Nathaniel egy kisebb tőrt nyomott a tenyerembe. Érdeklődve forgattam meg. Talán deum? – Nehogy magadba szúrd! Az összes erőd elvész, de arkangyalok ellen hatásos.

Ezután kiosztott apának és Jayce-nek is egyet-egyet. A szívem úgy kalapált, hogy külön erőfeszítésbe került a szárnyam lágy mozgására koncentrálni, de tudtam, ha lezuhanok, eltaposnak.

– Deum? – kérdezte az öcsém. Kíváncsian vártam a választ, miközben futólag az alattunk zajló eseményeket kémleltem. Nem mertem a pengéhez érni, így szorosan a markolatra fűztem az ujjaim, miközben szemügyre vettem az anyagot. Éles, fekete, halálos.

– Deum! – bólintott Nathan, majd a tekintetét egyenesen Belfegorra szegezte, ezért Odakaptam a fejem. Közben azon agyaltam, vajon mindössze négy tőr készült-e, vagy csak ennyi megszerzésére maradt idő. Azon nem akadtam fenn, honnan kaparta elő őket. Minden bizonnyal az apja keze lehetett a dologban.

Belfegor széttárta a karját. Pokoli üvöltés tört ki belőle. Automatikusan húzódtam közelebb Nathanhöz, ügyelve rá, nehogy összeakadjon a szárnyunk.