Beginning of the end - ÚJ VÁLTOZAT (Standalone változat)

TIZENHARMADIK FEJEZET

Sűrű erdőben sétáltam. A friss levegő beáradt az orromba. A talpam minden egyes lassú lépésnél besüppedt a nedves földbe. Céltalanul gyalogoltam, egészen addig, amíg észre nem vettem egy alakot, aki az egyik vastag törzsű fa takarásában bújt meg. Furcsán ismerős érzés hatolt belém. A gyomrom hánykolódott, a szívem vadul lüktetett.

Zavarodottan pillantottam le az öltözetemre, amikor rémesen hideg fuvallat táncoltatta meg rajtam a pamutot. Ugyanaz a szörnyű pizsama lengedezett a felsőtestemen és lábamon, amit hajnalban felöltöttem.

Mihelyst újra felnéztem, az eddig rejtőzködő idegen már az orrom előtt állt. Kíváncsian méregetett. Idősödő arca elsőre felismerhetetlennek bizonyult, de szürke száján elégedett vigyor húzódott. A kezét az arcom felé emelte, a vér megfagyott az ereimben, ahogy sötét, démoni ujját végighúzta rajta. Hosszú körme megkarcolta az érzékeny bőrömet. Lélegzet-visszafojtva vártam. Nem mertem megmozdulni.

– Az enyém leszel! – súgta dermesztő magabiztossággal, majd fekete zuhatagként tűnt el a természet takarásában.

Kipattant a szemem. Kapkodtam az oxigénért, minta szomjazó a sivatagban a víz után. A pulzusom az egekbe szökött, a szívem szüntelen vágtája közben a mellkasomra szorítottam a tenyerem. Jobbra sandítottam, azonban Nathan nem volt mellettem, ezért balra lestem. Az ablakon a reggeli napsütés lágy sugarai szöktek be. Számításaim szerint, nagyjából délelőtt tíz óra lehetett.

Lihegve húztam magam ülésbe, a takaróra meredve igyekeztem úrrá lenni az irtózatos rémületen, amely néma remegésre késztetett. Néhány perc után rájöttem, ki látogatott meg. Zihálva próbáltam elűzni a feltörekvő pánikrohamon. Belzebub eljön értem.

„Az enyém leszel!" – A démon határozott kijelentése visszhangként körözött az elmémben.

– Szia! – Összerezzentem Nathan váratlanul felcsendülő, nyugodt hangjára. – Felébredtél?

– Te voltál? – szegeztem neki a kérdést gondolkodás nélkül, amikor behajtotta maga mögött az ajtót, holott butaságnak bizonyult. Egyértelműen Belzebubbal találkoztam, mégis valahol mélyen reménykedtem, mindössze Nathaniel játszadozott velem.

– Mi? – ráncolta zavarodottan a szemöldökét. Nem úgy festett, mintha tudná, miről beszélek. Persze, hogy nem, hiszen ok nélkül gyanúsítgattam.

– Te jártál a fejemben? – rebegtem bizakodva. Egy idióta vagyok.

– Dehogy! Hiszen megígértem, nem csinálom többé!

Megkerülte az ágyat, aztán leereszkedett mellém. Felém fordult, várakozva méregette az izzadságtól nedves arcom.

– Találkoztam valakivel – nyögtem kifulladva, automatikusan megragadtam a karját. – Azt mondta, az enyém leszel. Kérlek, mondd, hogy csak te szórakoztál! – Zavarodottan könyörögtem neki, de aggódó, kék írisze elárulta, valóban nem ő tette. A remény szertefoszlott, egyre erősebben remegtem.

– Nem lehet, hiszen nem én voltam – csóválta meg lassan a fejét. – Nem ismered az illetőt?

– Be-Belzebub volt...

– Azt hiszed, valaha így bántanálak? – A tekintetében rejtett fájdalmat véltem megcsillanni látni. Rosszul eshetett neki a feltételezésem. – Sosem tennék ilyet, Eleanor. A múltkor sem akartalak megijeszteni. A te kezedbe akartam adni a döntés jogát. Esélyt a menekülésre.

– S-Sajnálom, én össze v-vagyok zavarodva. – Reszketve szeltem át a köztünk lévő távolságot. Nem különösebben érdekelt, ki vagy mi ő, azonnal ölelésre volt szükségem. Arra a különös biztonságérzetre, melyet a tegnap tapasztaltam. Szorosan mellé húzódtam, és átkaroltam a mellkasát, míg a fejem a nyaka alá fúrtam. – Belzebub itt van?