Beginning of the end - ÚJ VÁLTOZAT (Standalone változat)

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Sosem szerettem a csillagokat. Rendben, talán ez túlzás, hiszen mit lehet utálni az apró, világító pontocskákban? Valószínűleg nem voltam elég figyelmes ahhoz, hogy megtaláljam a bennük rejlő szépséget.

A motel felső szintjének balkonján álltam. A korlátba kapaszkodva pásztáztam az eget, mióta visszatértünk a rémisztő erdőből.

Lucifer az elmúlt négy napban hajcsár módjára osztogatta a parancsokat. A fickó frankón azt hitte, már a pokolban van. Habár elképzelhető, jogosan, hiszen minden szavára ugrottunk. Én nem mertem ellenkezni, nehogy újra lehajítson az égből, Nathan viszont bőszen vitázott vele, mégis az összes alkalommal a sátán vasakarata nyert.

Ennek köszönhetően tartottunk ott, hogy a csodaszemű fiú mondhatni megtanulta használni a furcsa erejét. Tegnap rendesen ki is borította az apját, amikor felkapta, és mindenféle fizikai kontaktus nélkül nekihajította az egyik vaskos fának. Erre Lucifer bepöccent, majd viszonozta a kedvességet, miután átdobta vagy hat-hét portálon – vagy micsodán –, amin amúgy közlekedett. Én tehetetlenül bámultam az eseményeket, ugyanis többnyire megfigyelőként tevékenykedtem; legalábbis máig.

Ma az ördög különösen faramuci hangulatba került. Vérvörös szeme örökre az agyamba égette magát. Morogva utasított mindkettőnket repülésre, aminek az lett a vége, hogy felrepültem, aztán több mint tízszer lezuhantam. Nathan a szárnyát sem tudta kinyitni, mire az édesapja roppant szívélyes módon üvöltött vele a használhatatlanságáról. Nos, két órája összevesztek, most meg itt vagyunk. Nathan duzzog, Lucifer is, csak ő lelépett.

Ez idő alatt, úgy döntöttem, új dolgokat fedezek fel, szóval felsétáltam ide, aztán nekifogtam a terjedelmes égbolt magabiztos bámulásának. Megdöbbentett a nyugalom, ami ezen a szakaszon uralkodott. Mivel a szállás a város legszélén helyezkedett el, így a csillagok még erőteljesebben megmutatták magukat, mint a városban. Itt nincsenek erős fények, amelyek ellopják előlük a ragyogást.

– Luna! – Nathan az alattam húzódó parkolóból szólított meg. – Gyere, van egy ötletem!

Nem válaszoltam, helyette elslattyogtam a lépcsőig, utána hozzá. Rögtön kézen ragadott, és húzni kezdett a motel háta mögé. Megkerültük, mögé érve pedig megtorpantunk.

– Mit szeretnél itt? – fixíroztam a rendesen megpakolt, óriás szemeteseket. – Kinyírsz, és bepakolsz a kukába? Eléggé tele vannak...

– Miért jutnak ilyenek az eszedbe? – Szörnyülködve méregetett, kék szemében keserűség csillogott. – Arra gondoltam, megpróbálhatnánk felrepülni a tetejére, hátha a vöröslő tekintetek kereszttüze nélkül sikerül.

Nem rossz terv.

– Miért nem tudod kinyitni a szárnyad?

– Hat éven át az volt a feladatom, hogy véletlenül se nyíljon ki, nehéz most az ellenkezőjét tenni – magyarázta, majd elengedte a kezem. Odébb lépett, végül nagy levegőt vett.

Megmozgatta a vállát, aztán lehunyta a szemét. Hosszú percekig állt így, már egészen ráuntam, amikor hirtelen eltorzult az arca, és felnyögött a fájdalomtól. A szárnya lassan bomlott ki: először a jobb, utána a bal. Az pólója szakadásának hangja betöltötte a csendet. A tollak csapzottan kerültek elő, azonban megdöbbentően szépnek mutatkoztak. A teteje hasonlóan feketében díszelgett, akárcsak az enyém, viszont középen némileg kivilágosodott, átvette a helyét a vörös. A feketéspiros színátmenet gyönyörűen csillogott az éjszakai holdfényben. A végén ugyanolyan veszélyes fegyver mutatkozott, akárcsak az enyémen.

– Azta! – húztam végig az ujjaim a finom tapintású végtagon. Vigyázva, nehogy véletlenül felsértsem az ujjam az éles végével. – Nagyon különleges!