Beginning of the end - ÚJ VÁLTOZAT (Standalone változat)

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Miután Nathan elmagyarázta, miért hozzuk előrébb a Mammonnál esedékes látogatásunk, rögtön egyértelművé vált, hogy igaza van. Az esti vacsora keresztbe tett a terveinknek. Lucifer figyelme túlságosan ránk fog terelődni, így esélyünk sem lesz felkeresni Lilith első fiát. Mivel Nathaniel nem akarta egyelőre bevonni az apját, tekintve, nem könnyű szót érteni vele, ezért útra keltünk. Közben röviden elmeséltük Jaynek, miért fontos ez a találkozó, és kit keresünk pontosan.

Hármasban szeltük át a pokol kacskaringós folyosóit. Lefelé haladtunk a sötét lépcsőkön. Innen még a fáklyákat is lefelejtették, vagy szándékosan nem tették őket ide. Nem tudtam, de a félelem száguldott az ereimben, amint leérünk a legalsó szintre. Láttam, tökéletesen, mégis úrrá lett rajtam a rettegés. Természetesen igyekeztem palástolni.

Megálltunk egy kétszárnyú, Nathannél legalább öt fejjel magasabb kovácsoltvas ajtó előtt. Kétoldalt démonok őrizték a bejáratot. Piros szemükben kíváncsiság és meglepettség csillant, amikor Nathaniel előrelépett. Az öcsém mellé húzódtam.

– Nathaniel nagyúr! – A bal oldali térdre ereszkedett, mire a jobb ijedten követte.

Jayce köhintett egyet. Azonnal felé kaptam a fejem, és láttam, alig győzi visszafogni a nevetését. Nem tudtam, a megszólítás vagy a helyzet mulattatta-e ennyire, de örültem, hogy elterelődnek a negatív gondolatai. Egész idáig olyan fejet vágott, mint aki citromba harapott. Talán a sötétség előhozta belőle a tegnapi nap szörnyűségeit.

– Keljetek fel! – mondta kimérten Nathan. – Szeretnénk bemenni a különleges cellákhoz.

– Engedelmeddel, nagyuram, a fenséges apja megparancsolta, senkit se engedjünk a deum ketrecekhez. – A kövéresebb kihúzta magát. Rohadónak ható bőre megfeszült tőle.

– A fenséges apám – maró gúnnyal ejtette ki a szavakat – most nincs itt, nekem pedig beszédem van az egyik... fogollyal.

– Tán a fivérével? – találgatott a másik démon. Ráncos, rusnya homloka az eredetinél is mélyebb ráncokba szaladt.

– Nem a fivéreim! Ne hivatkozzatok rájuk így! – Sértettséget olvastam ki Nathaniel hanglejtéséből, mely inkább hallatszott parancsolónak, mintsem kedvesnek vagy megértőnek. Ritkán beszélt így.

– Kegyelemért könyörgök! – emelte maga elé a fickó karmos kezét. – Kérem, nagyuram, ne vegye a fejem, hibáztam!

A levegő megfagyott pár másodpercre. Többé Jayce sem küzdött a visszafojtott nevetéssel. Csodálkozva néztünk össze. Mindketten tudtuk, Nathan nem fogja bántani, de úgy tűnt, a börtönőr másképp gondolta.

– Ha beengedsz, mindkettőtöknek megkegyelmezek – érkezett a borzongató válasz. – Nos? Mi legyen?

A fenyegető hangnem bevált.

– Engedjük be! – A bal oldali elforgatta a hatalmas kulcsot a zárban. – Mindannyian mentek, nagyuram? Te, a hitvesed és... a fiú, aki roppant módon hasonlít a hitvesedre.

– Mikor házasodtatok össze? – érdeklődött halkan az öcsém. – Szólhattál volna!

– Nem házasodtunk össze, te barom! Ezek komoly fogalomzavarban élnek, ne foglalkozz velük!

– Azt hittem, muszáj volt vagy valami...

– Jayce, Lunának is említettem már, de nincs és nem is lesz semmiféle kényszerházasság. Gyertek, menjünk!

Nathan ment előre, mi pedig követtük. Csodálkozva figyeltem, milyen bátran gázol be a helyre, ahol évekig fogságban tartották. Én biztosan remegve menekülnék, sőt, talán az összes gyötrelmem egyszerre játszódna le a fejemben. Azért sejtettem, hiába nem mutatja ki, neki sem kellemes a viszontlátás öröme, így a küszöböt átlépve, rögtön megfogtam a kezét. Rám mosolygott, amikor az ujjaink összefonódtak.