Beginning of the end - ÚJ VÁLTOZAT (Standalone változat)

ÖTÖDIK FEJEZET

Kábán ébredtem. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Hunyorogva pislogtam körbe az ismeretlen helyiségben, aztán rájöttem, hogyan kerültem ide. Egyáltalán mikor aludtam el?

Arra emlékeztem, hogy este hosszan beszélgettünk. A fiúk terveket szövögettek, míg én halkan merengtem. Hihetetlennek tűnt, ami történt, akár a sok új információ, így kicsit zavartan lestem körbe. Rá kellett döbbennem, ez tényleg a valóság, és nem csak álmodtam.

Lepillantottam a plédre. Hamar leesett, hogy a kanapén fekszem. Valaki gondosan betakargatott, még párnát is tett a fejem alá.

– Szia! – mosolygott rám Nathaniel a picike konyhából. Rögtön felrémlett az esti félelmetes átváltozása. Beesett arca még előttem lebegett. – Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni! – Valószínűleg nagyon rémült pofát vághattam, ha ezt a reakciót váltottam ki belőle.

– Semmi baj – mormoltam, miközben a tekintetem a szőnyegen alvó testvéremre siklott. Sóhajtva felkeltem, majd átléptem rajta, és odasétáltam a csodaszemű fiú mellé. – Esetleg van kávéd?

– Az nincs. – Hátat fordított nekem, kitárta a hűtőt. – De van tej!

– Azt nem kérek, köszi! – Szégyenlősen méregettem a nálam sokkal magasabb srácot. – Elmondod, miért nem hiszel a... pokol céljaiban? Ezen agyaltam hajnalban.

– Nos – hezitált néhány másodpercig, végül megtámaszkodott a mosogató szélén, velem szemben –, amikor megszülettem, az anyám lerakott az emberi apámnál. Ez bevett szokás a félvér utódoknál. Ezért nevezik a hozzám hasonlókat a pokol szolgáinak: nekünk nem kell megszállnunk senkit a felszínen járásához, hiszen emberek is vagyunk.

– Kinek kell? Anyának meg kell szállnia valakit?

– Nem. Emma tisztavérű démon. Mindkét szülője fekete szemű, erősebb vérvonalból származó démon. Rendelkezik saját testtel a poklon kívül is. Az ősdémon vér számít. A nagyapád, Belzebub az, egyike a legidősebbeknek.

A homlokom ráncoltam.

– Akkor kinek kell megszállni az embereket?

– Vannak olyan kisebb rangú démonok, a redulumok és flavulumok, akik kizárólag a pokolban képesek létezni. Nekik test kell, ha életben akarnak itt maradni.

Szent ég.

– Értem...

Elkalandoztam. Már megint azon tűnődtem a pokoli mese hallgatása közben, hogyan lehet valakinek ennyire neonos, kék írisze. Aztán váratlanul beugrott valami. Az álmom, amiben a csuklyás alak figyelmeztetett: meneküljek. Az ajkam lassan elnyílt a felismeréstől.

– Te voltál...

– Tessék? – Úgy tett, mintha nem tudná, miről beszélek, holott biztosra vettem, ő volt az.

– Te jártál nálam az éjszaka!

– Biztos rólam álmodtál – vigyorgott rám szenvtelenül, még kacsintásra is futotta.

Az állam majd' leesett a vádtól, mérgesen léptem hozzá közelebb.

– Pedig láttalak!

Mélyen Nathan tekintetébe fúrtam a sajátom. Megkíséreltem kiolvasni belőle, hogy valójában képzelegtem-e, de nem sikerült válaszra lelnem. Egyszerűen elvesztem benne, elnyelt, mint az óceán. Tudatlanul fuldokoltam a hullámok között.

– Srácok! – csendült fel Jay álmos hangja. – Mit csináltok?

– Farkasszemet nézünk – mondta Nathaniel, viszont nem szakította meg a szemkontaktust. Rendíthetetlenül állta a tekintetem. – Szerintem nyerésre állok.