Beginning of the end - ÚJ VÁLTOZAT (Standalone változat)

HETEDIK FEJEZET

Nem emlékeztem rá, mióta üldögéltem mozdulatlanul a leveleit hullató fa alatt. Óráknak tűntek a percek, nem telt az idő a gondolataim rengetegében.

Mindenkit hibáztattam, aki csak eszembe jutott: apát, anyát, Jayce-t, még ezt a Gabriel fickót is, de legfőképp magamat. A szüleim sosem jöttek ki egymással, ám így kezdett világossá válni, miért nem. Habár lényegtelen, mindketten más mellett döntöttek, egyiküknek sem kellettem. Elhagytak. Az első kényelmetlen pillanatban kihátráltak mögülem, ráadásul végighazudták az egész kicseszett életem. Jayce szintén eltitkolt előlem dolgokat. Gabriel pedig magamra hagyott a homályban. Milyen angyal az, aki itt hagy védtelenül, amikor démonok üldöznek? Egyáltalán üldöznek? Értem jönnek? Elvisznek?

Hülyeség volt elszökni.

Újabb remegés rázott meg, rettegtem az ismeretlen jövőtől. Vajon mi vár rám reggel, amikor valaki rám talál? Megérem a holnapot, vagy holmi gyilkos démon az életemre tör? A kérdések tépázták az elmém. Lassan semmit sem értettem, és rájöttem, pihenésre lenne szükségem.

Az ismerős gyomorgörcs újra rám talált. Úgy fogadtam, mint egy rég nem látott barátot. Amúgy is mindegy már. Az induláskori magabiztosságom teljesen szertefoszlott. Könnycseppek sokasága gördült végig az arcomon, a lábam mellett hullottak a porba. Engedtem a fájdalomnak, hogy félelemmel vegyülve elhatalmasodjon rajtam.

Újabb botorkáló percek következtek, a mobilom forgattam az ujjaim között, igyekeztem kitalálni, mit tegyek.

Hirtelen kaptam fel az elnehezedett fejem, amikor a távolban két fényszóró tompa derengését vettem észre. Kinyújtóztattam az elgémberedett végtagjaim, és gyorsan felugrottam, amibe kicsit beleszédültem. Végül inkább leguggoltam, ingatagon oldalaztam el a biztonságot nyújtó fa takarásába. Onnan leskelődtem; kivártam, bár nem sok mindent láttam.

Ahogy közeledett az autó, felcsillant bennem a remény halvány szikrája. Kit sodort erre az élet ebben a kései órában?

Mozdulatlanná dermedtem. A jármű – aminek a fénye kiégette a retinám – leparkolt. Két alak ugrott ki belőle. A szétáradt, szürke füsttől szinte lehetetlen volt kivenni, ellenség vagy barát érkezett.

Az egyik szabad szemmel szinte észrevehetetlen sebességgel termett a jócskán kifüstölt kocsim mellett, így lejjebb húzódtam, nehogy észrevegyen.

A működő kezemmel a hátizsákom felé nyúltam, halk mozdulatokkal kezdtem kutatni az olló után. Mondhatjuk, hogy nem vagyok normális, viszont nincs más lehetőségem.

Amikor végre megtaláltam, a tenyerembe szorítottam, majd kilestem a fám takarásából.

– Látod valahol?

– Eleanor! – Jayce aggódó kiabálása olyan hirtelenséggel törte meg a csendet, ahogy a villám csap bele a gyanútlan fenyőbe. Pár madár felröppent a mögöttem szomorkodó növényekről, míg egy bagoly megállíthatatlanul huhogott, mintha csak azt akarná sugallni: "Megmenekültél, te picsa! Menj már oda!".

Jogos. Az ezer tonnányi kő, mely eddig a vállamra nehezedett, egyszeriben lezuhant róla. A szívem újfent heves vágtára kapcsolt, ezúttal a hirtelen rám törő örömtől, hiszen utánam jöttek. Megtaláltak! Talán mégiscsak számítok valakinek. A megkönnyebbülés olyan váratlanul hatott rám, alig bírtam megszólalni.

– Itt... itt vagyok! – nyögtem rekedtesen, mialatt felegyenesedtem, ám az ollót továbbra sem engedtem el.

Két lépést sem tettem előre, Jay azonnal elém szaladt. Elkapott, és jó erősen magához szorított.

– Ezt nem hiszem el! Fogalmad sincs róla, mit éltem át! Annyira aggódtam!

– Sajnálom! – suttogtam erőtlenül, míg az öcsém zöld íriszébe meredtem.