Beginning of the end - ÚJ VÁLTOZAT (Standalone változat)

NYOLCADIK FEJEZET

Szokatlan hangok sodródtak felém. Azt hiszem, valaki rendesen bevágta a kocsi ajtaját, majd kinyitotta a csomagtartót: a szerszámok között matatott? Ide-oda rakosgatta, néha egymáshoz ütötte őket.

Mi a fene folyik itt? Bedöglött a kocsi, és megálltunk a szerelőnél?

– Szerinted, ha "véletlenül" becsapom a csomagtartót, végre felébred? – Jayce direkt jó hangosan tette fel a kérdést, amennyiben a csapkodásra nem is, a kiabálásra biztosan felkeljek. Mondjuk eleve félálomban lehettem, mert kezdtem felfogni az eseményeket.

– Miért nem kelted fel? – érdeklődött értetlenséggel átitatott hangon Nathaniel.

– Azt csinálom!

– De normálisan?

Szívemből szólt.

– Szerinted napokig fogom a hisztijét hallgatni, amiért nem hagytam kipihenni neki ezt a szarságot?

Az utolsó mondat eléggé megütötte a fülem ahhoz, hogy résnyire kinyissam a szemem. A homlokom ráncolva ültem fel, fintorogva fordultam a csomagtartó felé. Pislogtam párat, mivel még az álom javában maga alá akart gyűrni.

– Jayce! – hörögtem rekedtes hangon. – Baszódj meg!

– Na, tessék! – Öntelt vigyor terült el az ajkán. – Látom, jó kedélyűen ébredtél, Eleanor! – szúrt oda még egyet, viszont erre nem feleltem, csak visszazuhantam a pihe-puha, pléddel fedett ülésre. Egyáltalán mikor került alám?

Miután eléggé magamhoz tértem, kikászálódtam az autóból. Egyből körülnéztem, hiszen fogalmam sem volt, merre vagyunk. Az tuti, ez még nem a pokol, úgyhogy nincs ok az aggodalomra.

Kinyújtóztattam az elgémberedett végtagjaimat. A csípőm enyhén szúrt, a kulcscsontomon lila foltok éktelenkedtek. Felsóhajtottam. Amint megtaláltam a táskám, kikaptam belőle egy fájdalomcsillapítót. Még szerencse, hogy mindig nálam volt.

Egy kisebb útszéli étkezde előtt parkoltunk. A főúton rengeteg autó haladt el, de nem sokan álltak meg. A köves parkoló szinte üresen tátongott. Oldalát magas, öregnek látszó fák szegélyezték. A levegő frissnek hatott, pedig tényleg sok kocsi robogott el mellettünk. Néhány madár csicsergett a közeli, bús fenyőn, a napot széles, gomolygó bárányfelhők takarták. A levegő, mintha kicsit lehűlt volna tegnaphoz képest. Végül is lehet, ebben az államban – már, ha eljutottunk valamelyik másikba –, hidegebb az idő.

Elhessegettem a buta gondolatokat, és a fiúk felé pillantottam. Nathaniel keresztbe tett bokával, az Impalának dőlve dohányzott. A lágy szellő barna hajába kapott, amitől pár kócos szál a homlokába hullott. Laza testtartása nyugalmat árasztott, világoskék írisze kíváncsian pásztázott. A bőrkabátjához feszülő bicepsze különösen elvonta a figyelmem. Azon tűnődtem, vajon mitől ennyire masszív a karja, míg alapesetben nem termetes fickó. A csípője vékony, a lábai hosszúak. Biztos vagyok benne, nem hagyta ki a lábnapot sem.

– Jól vagy?

Jayce a barátja mellett toporgott. Türelmetlenül fixírozott engem.

– Te eddig is cigiztél? – Mit sem törődve az öcsém kérdésével, Nathaniel mellé léptem.

Félmosolyt villantott felém, a szemöldöke megemelkedett, miközben felém nyújtotta a cigarettát.

– Kérsz?

Megrántottam a vállam. Konkrét felelet ugyan nem érkezett, ám ennyiből nyilvánvalóvá vált a válasz. Kivettem az ujjai közül, aztán beleszívtam.

Számít már bármi? Az életem a feje tetejére állt, talán belefér pár slukknyi dohányzás. Illetve ezzel talán nem tűnik úgy, hogy nem merek szóba elegyedni vele. Végső soron tegnap megmentett, mely nem a gyilkosokra jellemző magatartásra utal. Sőt, sokat dumáltunk ahhoz képest, amennyire félnem kellene tőle. Rohadtul nem értettem, miért érzem azt, mintha... barátok lennénk vagy valami hasonló. Bíztam benne, ami azóta is érthetetlen, mégis így van.