Beginning of the end - ÚJ VÁLTOZAT (Standalone változat)

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A temetőben alig lézengett pár lélek, amikor egy órával a szertartás kezdete előtt besétáltunk körbeszaglászni. Természetesen nem találtunk sok mindent; pár sírkövet, rengeteg növényt, meg egy kisebb kápolnát, ahova nem mentünk be. Nathan szerint nem érdemes a közelébe menni, mert az mennyei terület, szóval tízméteres sugárban elkerültük.

A kezdés előtt harminc perccel már szivárogtak befelé a feketébe öltözött emberek. Az imaház lépcsőjétől nem messze cövekeltünk le, az egyik vastag törzsű fa árnyékában. Reméltük, innen mindenre kellő rálátásunk nyílik.

A hamvakat – amiket fogalmunk sincs, honnan sepregettek össze – díszes urnában állították a kisebb asztalkára, melyet fekete terítővel fedtek le.

– Még nem jártam temetésen – motyogtam a földet pásztázva.

Ezelőtt még sosem gondolkodtam el a tényen, miért nem. Azt hiszem, mert tulajdonképpen nincsenek nagyszüleink. Apa azzal etetett, korán meghaltak, és igazán most döbbentem rá, sosem léteztek. Leszámítva Belzebubot, aki elméletileg a nagyapánk. Ebből adódóan kell léteznie anya részéről nagymamánknak is. Valakinek meg kellett szülnie, jobb esetben pedig nem Belzebub tette.

– Én sem – válaszolta Nathan. – A pokolban nem divat. A testeket általában behajítják a Lelkek-tornya melletti lávatengerbe.

– Egek! Komolyan van ott láva?

– Sosem láttam. Az apám szerint bőven van, a talaj alatt is csordogál néhány helyen, ezért van valamivel melegebb a palotán kívül.

– Mert ebben a palotában van légkondi?

– Nos, nem igazán – kuncogott fel a butuska kérdésemen. – Nem tudom, mitől függ. A palota folyosóján sem jártam még, kivéve egyszer, amikor láncra verve átvezettek a börtönből a nagyteremig, ahol arra kényszerítettek, hogy megküzdjek egy pirossal.

– Pirossal?

– Ja, igen. – Rögtön észbe kapott, mihelyt leesett neki, fogalmam sincs, miről magyaráz. – Létezik egy ranglétra. A legtetején rendes esetben nyilván az apám állna, alatta az ősdémonok, mint Belzebub, Lilith, Asmodeus, Abaddon meg a többi. Utánuk következnek a tisztavérű démonok, akár Emma. Őket követik a fél-ivadékok, mert képesek járni a felszínt, ezért nevezik őket a pokol szolgáinak. Végül a pirosak és a sárgák, akik kizárólag a pokolban képesek létezni. Az ő hivatalos nevük redulum és flavulum, de egyszerűbb piros és sárgaként hivatkozni rájuk. A szemszínük miatt van, ami piros vagy sárga. Ők sosem kerülhetnek a felszínre, kivéve, ha megszállják az embereket. Egyébként elporladnak. Elvileg, bár állítólag még nem láttunk rá példát. Nem mernek a portálok közelébe menni.

– Akkor nekik mi a szerepük?

– Munkaerő – rántotta meg a vállát. – Börtönőrök, katonák.

– Hogyan lehetnek katonák, mikor nem jöhetnek ide fel?

Nathan rám pillantott, aztán elgondolkodva válaszolt:

– Ha csatára kerül a sor, az általában a pokolban zajlik. A mennyek nem szeretik kockáztatni az emberek épségét.

– Á, így már értem – bólogattam piciket. Egész érdekesnek véltem az alvilági mesét.

– Ott jön Mary és Natalie – sóhajtotta Nathan. – Sajnálom a nőt, a kisfiút meg főleg. – A tekintetével végigkövette, ahogy Maria a babakocsival átverekedi magát az egyre gyűlő tömegen, végül helyet foglal a családtagoknak felállított székeken. Natalie-t maga mellé ültette, azonban a kislány egyáltalán nem látszott zaklatottnak.