Beginning of the end - ÚJ VÁLTOZAT (Standalone változat)

KILENCEDIK FEJEZET

Már beesteledett, amikor Denver határába értünk. A hátsó ülésről mindössze Jayce horkolását lehetett kiszűrni a rádió halk sistergése mellett. Egy ideje elment az adás, de nem reagáltunk rá. Nekem is csak most tűnt fel a zene átható hiánya, túlságosan elkalandoztam. Még mindig nem jutottam dűlőre a próféciás üggyel. Valószínűleg amúgy sem fogok, amíg nem kapok több információt.

Az olykor-olykor felcsendülő félmondatok és recsegés egyvelege lassan az agyamra ment. Korábban kifigyeltem, Nathaniel melyik gombbal kapcsolta be a rádiót – nem túl egyértelmű, mivel a műszerfal közepébe ágyazták be, két óracsoport közé, úgyhogy az ember könnyen elveszik a kapcsolók között –, így kinyomtam, mire a fiú egyből rám nézett.

– Miért kapcsoltad ki?

– Idegesített – suttogtam. Nem akartam felébreszteni Jayce-t, szüksége van némi pihenésre. Borzalmasan kimerülhetett, tekintve, tegnap én aludtam át az éjszakát.

– Oké. – Nathaniel rövidre zárta a társalgást. Felsóhajtott, miközben az előttünk húzódó sötétséget figyelte. Mostanra végtelenül unhatta a vezetést. Nem lepett meg. Nagyjából huszonhét órája ült a volánnál.

– Nem szeretnél te is pihenni?

– Nem, az átlagnál jobban bírom az éjszakázást. – Futólag felém pillantott, ajkán mosoly húzódott.

– Egyáltalán nincs szükséged alvásra?

– Nem igazán, de azért ritkán szoktam.

– Tehát képes vagy aludni, csak nem szívesen teszed.

Paranoiás vagy mi a fene?

Olyan, mintha nem szívesen beszélgetne velem Talán idegesítették a buta kérdéseim, ám ennek ellenére sem hagytam nyugton. Eljött a válaszok ideje. Számot kell adjon a világról, melybe belecsöppentem. Enélkül sosem értem meg azt a jövendölést.

– Milyen képességeid vannak még? – A hangomban izgatottság bujkált.

Azért beismerem, kismértékben, mégis lebilincselőnek találtam a létezését. Félig ember, félig démon srác – aki, ha még rémesen is néz ki a másik, nem emberi alakjában –, azért nem hétköznapi jelenség. Emberként meg... meglehetősen vonzónak bizonyult. Azt hiszem, bármelyik lánynak megremegne a térde már csak a figyelemfelkeltő szemszínétől. Pont ilyen álcára van szüksége egy démonnak.

– Gyors vagyok, erős, jó fej... – Mosolyogva rám sandított. Automatikusan megforgattam a szemem. – Könnyen el tudok csábítani embereket. Nem mintha szokásom lenne! – tette hozzá.

Különösen biztató ezzel indítani a társalgást.

– Hogy érted?

Teljesen felé fordultam, az egyik térdem felhúztam az ülésre. A tompa fájdalom belenyilallt a vállam alatti részbe.

– Jól van – motyogta vonakodva. – Álmokon keresztül tudom befolyásolni az ember döntéseit, akár őrületig, ha úgy tartja kedvem.

– Tudtam! Hazudtál! – Egyből hátralestem. Jayce még mindig szundikált. Szerencsére nem ébredt fel a kiabálásomra.

A lobbanékony hangulatom ellenére is próbáltam visszafogni a kitörő érzéseimet. Nem terveztem Nathaniel tudtára adni, mennyire feldühített. Pofátlanul betolakodott az álmaimba, majd letagadta. Ráadásul kiderült: nem vagyok őrült! Felismertem őt.

– Nem hazudtam! Segíteni akartam!

– Nem sikerült!

– Nem gondoltam, hogy Emma ilyen hamar labilissá válik. Azt hittem, el tudom ültetni benned a menekülés gondolatát.