Beginning of the end - ÚJ VÁLTOZAT (Standalone változat)

TIZENÖTÖDIK FEJEZET - 1.

Lihegve kapaszkodtam az égig érő fenyő vastagabb ágába. Éppen felfelé tartottunk, hogy magaslesből figyeljük a Los Angelestől egy órányira elhelyezkedő létesítményt, ami annak a földútnak a végén helyezkedett el, ahol átváltoztam. Immáron hatodik napja tettük meg ezt az utat a fára fel, aztán le, mint két idióta. Azonban valamiért ma bizonyult a legnehezebbnek a feljutás. A szívem majd' kiugrott a helyéről. Talán nem kellett volna halálra ennem magam a sajtos csipsszel, de ha egyszer imádom?

Nyöszörögve másztam tovább, egészen addig a pontig, ahol a fának az egyik legszélesebb ága nyújtózott majdnem a kerítés felé. Mindketten kényelmesen elfértünk rajta, habár többnyire én ültem belül, a törzséhez közelebb, mert kellően féltem a zuhanástól.

– Luna, mi lesz? – kérdezte Nathan, mire lesandítottam rá. Szerencsétlennek a seggem lényegében az arcában volt, bár szerintem nem zavarta. A napokban többször tetten értem: elmélázott rajtam a szép szeme.

– Nem segítenél? – kapkodtam oxigén után. – Tolj meg felfelé!

– Most azt kéred tőlem, hogy fogdossam a segged? – A szeme kitágult, belőlem meg kitört a röhögés.

– Igen! Markolj rá a seggemre, és tolj fel arra a rohadt ágra!

– Te kérted! – közölte sóhajtva. Megemelt felfelé, így sikeresen feljutottam. A fa törzsét ölelve vártam meg, míg felmászik. Amint sikerült neki, rám emelte íriszét. – Na? Még mindig félsz?

– Én azt nem értem, te miért nem vagy totál befosva – mormogtam a kerítéssel szegélyezett objektumot szuggerálva.

– Ha leesek, jobb esetben megkapaszkodom, rosszabban meggyógyulok. Nem olyan egyszerű meghalni, amikor az emberben démonvér folyik, tudod?

– Oké. – Nagy levegőt vettem, hátha visszaáll normál kerékvágásba a pulzusom. – Szóval, szerinted bent van Jayce?

– Iszonyatos a csend – mondta halkan. – Tegnap este volt némi mozgás. Mindig estefelé mozgolódnak, de biztosra veszem, hangszigetelt a hely.

Elhúztam a szám. Nem tetszett nekem ez az egész, ahogy a kórházra hasonlító intézet sem. A magas kerítésbe áramot vezettek, ki is plakátolták, ennek értelmében egyikünk sem tudott közelebb menni annál, ahol most tartózkodtunk.

Miután egy hete elhagytuk a mélygarázst, ettünk, utána rögtön idejöttünk. Az éj leple alatt, Nathan vagy háromszor körbefutotta az ingatlant, azonban nem találtunk rést az akadályon, ezért úgy döntöttünk, felderítéssel kezdünk. A mai napig így ment, ám nem jutottunk előrébb, hiszen nem tudtuk, Jayce bent van-e. Egyelőre azt sem, mennyien vannak, és miféle angyalok. Tegnap meg előtte két teherautó érkezett. Mindössze néhány órát töltött bent, végül távozott. Értetlenül álltunk az események előtt.

Felvetettem pár napja, hogy berepülök, de Nathan egyből leszavazta az ötletet. Nyilván zöldfülű angyal-démon izé lévén, nem kockáztathattam meg. Túl könnyen elbaltáztam volna a műveletet.

Ez így igaz.

Emellett többnyire azon vitatkoztunk, itt merjen-e hagyni egyedül, amíg elmegy kajáért. Végül beletörődött, aztán tegnap lelépett fél órára. Még szerencse, különben nem tömhettem volna meg a hasam a kedvenc csipszemmel.

A terv egyébként végtelenül egyszerűnek hatott. Kivárunk, sunyiban leskelődünk, és amint jónak látjuk, betörünk. Már ezerszer elképzeltem, hogyan fog zajlani, azonban minden alkalommal beleremegett a gyomrom, amikor a konkrét megvalósításra gondoltam. Féltettem Jayt, viszont nem vagyok harcos. Még egy legyet sem tudok elhessegetni, nemhogy holmi angyali katonákkal kerüljek összetűzésbe, így Nathan ítélőképességére bíztam magam.