Beginning of the end - ÚJ VÁLTOZAT (Standalone változat)

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Hajnali fél kettőt ütött az óra, amikor Jayce leállította a motort az édesapánk háza előtt. Az épület Los Angeles keleti részén helyezkedett el, egy barátságos, családi házas környezetben. A közepes méretű, fehér színbe öltözött épület, majdnem az utca legvégében búslakodott.

A nagy méretű ablakokon szürke szegélyek szaladtak körbe, míg az ugyanolyan színű zsalugáter szokatlan módon be volt hajtva. Apa mindig nyitva tartotta őket.

Az ismerős környék látványa simogatta az elfeketedett lelkem még halványan pislákoló szikráit. Ide vágytam, mióta elmentem.

Azon nyomban kimásztam az autóból. Szép lassan izzani kezdett bennem a parázs. Mosolyogva siettem a verandához, hogy tágasra nyissam a barna bejárati ajtót, és bevonuljak az évekig biztonságot nyújtó hajlékomba. A rajtam libegő pulóver sem állított meg az akcióban.

A kinti világítás felvillant, amint odaértem. Az ügyetlen ujjaimmal beleapplikáltam a kulcsot a zárba, de bármerre csavartam, nem akarta az igazat. Nem fordult semerre. Zavaromban összehúztam a szemöldököm, utána a mögöttem türelmetlenül toporgó fiúkhoz fordultam.

– Nem nyílik! – panaszoltam reményvesztetten.

– Engedj oda! – Jayce befurakodott elém, majd nagy sóhaj kíséretében konstatálta, valóban nem működik. – Jó kulcsot hoztál el?

– Nincs több kulcsom, szóval igen! – vágtam rá magabiztosan. Nem vagyok félkegyelmű, nyilván tudom, mivel juthatok be; legalábbis a költözésem előtt még ezt használtam.

– Valószínűleg lecserélték a zárat – vetette fel Nathan, ezután kitépte a kulcsot az eddigi helyéről, utána a tenyerembe ejtette. – Álljatok mellém! Egyik jobbra, másik balra! – Úgy utasított minket, mint szakács a kuktáit. Ezúttal egyikünk sem makacskodott.

Nathan leguggolt, viszont felpillantott rám, mielőtt nekilátott volna... a betöréshez?

– Kérlek, ne szaladj el sírva! – Széles mosolyt villantott felém, mire csak a szemem forgattam. Sosem mosom le magamról az első benyomás vidám pillanatait.

Fél másodpercre rá a karja megnyúlt. Mutatóujjának hosszú karmával piszkálgatta a lyukat. Inkább nem firtattam, hogyan változtatta át csak a kezét. Ezen túllépve viszont kételkedtem a sikerben. Ennek ellenére a zár gyorsan megadta magát. Hangos kattanással nyílt ki.

Egyből előrefurakodtam, én akartam elsőként belépni az otthonomba. Nagy vigyorral nyitottam be az apró előszobába, aztán beljebb araszoltam. Hamar megtorpantam. Tulajdonképpen mit kellene most tennünk?

A nappali felé révedve agyaltam, mely közvetlenül az előszoba után kapott helyet, jobbra a középkori stílusú konyha, balra pedig a hosszabb folyosó terült el, ahonnan a szobák nyíltak: köztük az én gyerekszobám és apa dolgozója.

A folyosóra lépve a barátságos halványszürke falakon, nem a megszokott képek lógtak, leginkább semmi, úgyhogy rögvest a régi hálóm felé rohantam. Nagy elánnal robbantam be. Az egykor otthont adó, magabiztosságot sugárzó, vagány szoba, most teljesen üresen tátongott, mint holmi feneketlen szakadék.

Itt valami nincs rendben!

Döbbenten léptem beljebb, a zöld falakat pásztázva fordultam körbe, még a kapucnit is leemeltem fejemről, bár kétlem, hogy bármiben meggátolna.

Az ágyam meg a kanapém eltűnt, a parkettát felszedték, a helyére új került. A kellemes, virágmintás függönyt lecserélték, helyette unalmas, fehéret aggattak a karnisra, ráadásul méregzöld sötétítővel. Idegennek éreztem magam a saját lakásunkban.