Beginning of the end - ÚJ VÁLTOZAT (Standalone változat)

NEGYEDIK FEJEZET

Jayce egy lakóparkhoz hasonló, társasházas környéken állította le a motort. Közel parkolt a hosszú épület bejáratához, konkrétan az ötös szám elé.

A testvérem megkerülte a kocsit, maga tárta ki az ajtót, aztán karon ragadott. Talán úgy érezte, eléggé elesett vagyok, ugyanis egészen idáig keservesen sírtam. Magam sem értettem, miért, azt hiszem, sokkot kaphattam az elmúlt órákban történt furcsaságoktól.

Besiettünk a megfelelő tömbbe, ott beszálltunk a liftbe, és felmentünk a negyedik emeletig. Utána végigsétáltunk a sötét folyosón. Nem sokat láttam belőle a könnyeim homályos fátylától.

Akkor ocsúdtam fel, amikor leültetett az idegen kanapéra, valamiféle apró lakásban, ahol nem voltak elválasztófalak sem: az egész egy nagy tér. A kicsike nappaliban csücsültem, jobbra tőlem a konyha helyezkedett el. Hátrafordultam, körbepásztáztam a helyet. Mögöttem mindössze egyetlen ajtó díszelgett, ami gondolom, a fürdőszobát rejtette. Hol a francban alszik ez a fickó? Ezen a kemény díványon?

A tekintetem megakadt a sarokba tolt könyvespolcon, a rengeteg réginek tűnő olvasmányon, majd visszasiklott a talpam alatt húzódó szürke futószőnyegre.

– Tessék, fújd ki az orrod! – tett le mellém Jay pár darab zsebkendőt. Kimért mozdulatokkal vettem el, borzalmas érzéssel töltött el az ismeretlen környezet.

– Szeretném tudni, mi történik – törölgettem az arcom. – Nagyon furcsa dolgokat láttam ma, Jayce.

– Tudom. – Sóhajtva ereszkedett le mellém. – Amit mondani fogok, elsőre elég hihetetlen lesz.

– Nem baj.

Az is elég hihetetlen, hogy fekete szemű emberek járkálnak körülöttünk, akik vámpírokhoz hasonló gyorsasággal rendelkeznek. Legalábbis a filmekben ezt adták be nekünk. Arról nem is beszélve, az mennyire hihetetlen, hogy magamon is ugyanezt tapasztaltam tegnap, csak látomás formájában.

– Azt sem tudom, hol kezdjem...

– Ki az a Belzebub? – fordítottam felé a fejem. Egyszerűbb lesz, ha felteszem a saját kérdéseim.

– Belzebub... A mi nagyapánk. Nagyon veszélyes pasas. Egy... démon. Ő egy ősdémon, Eleanor, mint az anyánk. Ezért fekete a szemük, ezért mozognak gyorsan.

– Akár a barátod – vontam le a következtetést, habár nem értettem, mit keresünk a lakásában, amennyiben valamiféle eddig mesebelinek hitt lény.

– Igen – bólintott Jay. – Nath az, mármint félig, de ezt majd ő elmeséli. Most fontosabb megértened, miért léptünk le, hátha akkor kicsit megnyugszol.

– Te honnan tudod ezeket?

Vajon Jayce-nek is köze van a démonokhoz? Átváltoztatták, mint a vámpírokat szokás?

– Nyár elején mesélte el anya. Nem győzött meg elsőre, hülyének néztem, szóval átváltozott előttem, és elmondta, Nath azért van mellettem, hogy védelmezzen.

– Védelmezzen? Mégis mitől? Várjunk – kaptam hirtelen észbe –, az előbb nagyapát emlegettél? Szóval ez a Belzebub anyának az apja?

Sosem voltak nagyszüleink, gyerekkorunk óta azzal etettek, hogy korán meghaltak, így nyilván kellemetlenül érintett az információ. Nem mintha a többi különösebben boldoggá tenne.

– Nagyon összetett a helyzet. Apának kellett volna megosztania veled ezeket, de hiába könyörögtem neki három hónapig, nem volt rá hajlandó. Csak kötötte az ebet a karóhoz, miszerint van még idő, közben nincs. Elfogyott! – fakadt ki idegesen, majd előredőlt, ezzel megtámaszkodott a combján. – Szóval igen, Belzebub anya apja, a nagypapánk. Nem véletlenül nem ismertük. Az pedig, hogy kitől kell védelmeznie, eléggé vicces. Michael az apánk neve, Luna. Mit mond neked ez a név? Mi jut eszedbe róla először?