Breathe- Hófehér lélegzet

Prológus

Gyakran érzek olyan dolgokat melyeket más nem érezhet csak én hisz minden ember más, más a külsőnk más belsőnk különböző atomok kapcsolódásai, ezek vagyunk mi emberek. Nem is várom, hogy bárki megértsen nem akarom, hogy önsajnálatba torkolljon egyébként is bűnös természetem, igen ebben viszont hasonlítok rátok, hisz minden ember bűnös, bűnös mivoltunkból adódóan.

Legnagyobb bűnöm, hogy megszülettem ezáltal véget vetettem egy ember életének, aki lehetséges, hogy számomra a világot jelenthette volna ezáltal tönkretettem egy másik ember elméjét és ez a megcsorbult elme egy csapásra elpusztított mindent ami fontos volt számomra, ami miatt képes voltam lélegezni, de ezzel a halállal új élet vette a kezdetét, egy élet melyben már nincs annyi félelem és kétségbeesés úgymond egy új világ melyben békesség honol, hitték ezt az indiánok mielőtt idegenek feldúlták addigi életüket, s megváltoztatták addig hitt világuk békességét, eszmei rendszerét. Csak egyet remélhetek, hogy ez az idegen nem öl meg....

Amit most gondolok teljesen abszurd de egy belső hang, amit vagy akit mindig édesanyámnak hittem lehet, hogy meghalt de továbbra is bennem él, azt súgná, nem számít semmi csak légy erős és éld túl, semmi nincs véletlen azért élsz te és nem én mert nagy dolgokra vagy hivatott, csak azt nem tudom, hogy mire néha azt gondolom csupán a szenvedésre. Akkor miért én? Sok dolog van a világon s a legfontosabb dolog melyet az emberek fanatikusan követnek azok a kötelességek és a szabályok.

Szabályok, kötelességek melyek nélkül a világban káosz uralkodna, néha arra gondolok, hogy az emberekbe egyfajta csip van beépítve s be vannak állítva munkarobotra s a végén olyan mértékben elfáradnak, hogy a körülöttünk lévő világ valódiságát nem veszik észre. Az egész világ egy burok s ezt a burkot mi alakítjuk ki magunk körül, néha elég lenne felnézni az égre s belegondolni, hogy mi egy pötty vagyunk a világegyetem szemében mégis nekünk adatott meg, hogy éljünk és gondolkodjunk, cogito ergo sum. Az emberek azért nézik egyfolytában  a földet mert nem akarnak belegondolni, hogy valójában milyen lehetetlen ez az egész és mennyi kérdés fogalmazódna meg bennünk a világgal kapcsolatosan ezzel tönkretennék a tökéletes védőburkot.

Minden nap ezen és számos dolgon elmélkedem az eldugott kis búvóhelyemen, ide nem jár senki hisz kísértet történetek keringenek szerte a városban erről a helyről. Viszont mielőtt ő pontos leírást adnék erről a történetről melyben igen fontos szerepet töltök be, leírnám az én elhagyatott búvóhelyem leglényegesebb leírását, tanulmányrajzát. Egy hatalmas kőszobor áll itt valaha egy különleges ember lehetett aki óriási tetteinek köszönhetően díszeleg , hisz ok nélkül nem készítenek az emberről ilyen gigantikus óriást meghazudtoló szobrot. Az egész híd eleje a patakra néz, gyönyörű kilátásnak örvend, a híd roskatag állapotából adódóan járhatatlan szóval az arra vezető útból gaztenger nőtt. Már ez is kísérteties de úgy gondolom nem a kietlen, elhagyatott dolgoktól kell félni hanem a világ legnagyobb szörnyetegeitől önmagunktól. Most pedig jöjjön az én történetem a történetem ami megváltoztatta az életemet...