Breathe- Hófehér lélegzet

Ébredés

                                                                         - Annelise-

Kinyitottam a szemem, Caleb ölelő karjai oltalmaztak még mindig homályosan láttam de szép lassan kitisztult minden, elhúzódtam tőle szinte erőszakosan ellöktem magamtól, olyan fájdalmat akartam okozni neki mint amilyen fájdalmat ő okozott nekem. 

- Te rohadék, hogy tehetted ezt velem?- őrjöngtem és nekirontottam, próbálta leszorítani a kezem de csak nagy nehézségek árán sikerült neki.

- Anne...! - vágyakozva suttogta a nevem amitől bizsergett az egész testem és egyszeriben ráhagytam a célom, hogy kikaparom a szemét, nem tudtam a szemébe nézni de az ujjaival összecsípte gyengéden az államat és kényszerített arra, hogy álljam a tekintetét. A karjai közé vetettem magam és úgy szorítottam ahogy csak bírtam, attól féltem ha most elengedem akkor megint elhagy, könnyek lepték el a szemem.

- Mi történt miután elhagytuk a tábort? Miért hagytál magamra? 

Ránéztem ezúttal ő nem tudott a szemembe nézni.

- Mennyi mindenre emlékszel a történtekből?

- Mindenre Caleb, minden apró részletre!   A műtéttől kezdve.....de viszont valamit nem értek- és ekkor eszembe jutott a párbeszéd a műtőasztalnál, behunytam a szemem és olyan erősen szorítottam amilyen erősen csak tudtam, élveztem a fejembe sugárzó fájdalmat ami elterelte a lelki sérelmekről a figyelmet.- ott voltál és megölted őket és ....

- Anne hallgass meg kérlek! Nem az vagyok akinek gondolsz!

- Akkor mégis ki vagy te?- ordítottam- Ne játssz velem elegem van a mocskos játékokból!

Hátrébb húzódtam egy falhoz és neki nyomtam a fejem, hideg volt ami lehűtötte láztól túlfűtött homlokomat ami csak úgy ázott az izzadtságtól. 

- Kapsz öt percet, hogy elmagyarázz mindent!

- Az egész ott kezdődött ahonnan jöttél, jöttem és a húgom jött.... - vett egy mély levegőt- az árvaházban. Csak tíz évesek voltunk mikor egy éjszaka a nővér bejött az ikerhúgomért megkérdeztem, hogy miért viszi el, de a nővér nem válaszolt csak utasított, hogy feküdjek vissza, végig néztem, ahogy kimennek, rossz előérzetem támadt kilestem az ablakon és ott állt egy autó, betuszkolták. Kimásztam az ablakon és a kocsi után futottam, féltem hisz az árvaház falain kívül még nem jártam sehol. A kocsi elhajtott, nem tudtam utolérni de nem adtam fel hisz szerencsémre homokút volt és a kerék nyomát követhettem, tudom hülyeség- elnevette keservesen magát- de a remény hal meg utoljára. Sötét volt és hideg, elfáradtam a lábaimra mintha egy tonna súly nehezedett volna fel akartam adni, mégis mentem tovább úgy éreztem közel van, és ekkor láttam valakit az út szélén kuporogni, ő volt az.. - könnyek áztatták Caleb szemét amitől a szívem összeszorult, a torkomban keletkezett gombóctól úgy éreztem mindjárt megfulladok. Megtörölte a nedves szemét és folytatta, hüppögve- Minden csupa vér volt, megölték és kidobták mint valami véres kutyát. Nem adtam fel a bosszúvágy uralta az egész életemet attól a pillanattól kezdve .Megígértem neki, hogy addig nem nyugszom amíg ki nem derítem kik a tettesek és mi folyik a háttérben, eltemettem a kicsi testét. Sokáig az utcán éltem azután összeszedtem magam, törtető lettem, egy titkos csapatban voltam mint egyfajta kém, jól jöttem nekik, hisz a nevem nem szerepelt a rendszerben mintha meg sem születtem volna, azután kiderítettem az árvaház titkát.....- szeme vészjóslóan sötétté vált.

- Az árvaház titkát?- kérdeztem meglepetten.

- Az a hely ahol az árvaház van nem létezik, nincs a térképen, nincs a nyilvántartásban. 

-  Az nem lehet, Caleb hiszen vittek el gyerekeket, akik boldogan mentek el hiszen családra leltek! Láttam, ahogy mindennap jöttek válogatni közülünk és a szerencsésebbeket elvitték!

- Anne azok a gyerekek mindennek nevezhetőek csak szerencsésnek nem! Akiket elvittek azok már mind halottak!

A szám elé kaptam a kezem ez már túl sok volt számomra akkor az a sok kedves szempár ami minden nap ránk szegődött hazugság volt, az a sok reményteljes gyermeki szempár az enyémmel együtt akik azt remélték, hogy szerető családba kerülhetnek mind hazugság. Emlékszem milyen örömmel mentek el, csak úgy ragyogtak , majdhogynem sírtak, hogy megszabadulhattak ettől a földi pokoltól, szegények nem tudhatták, hogy a vesztükbe rohantak oly örömmel.

- Szervkereskedők, pszichopaták, pedofilok és a labor! Aki fizetett értünk mindenkinek eladtak, csak egy számított, a pénz!

- Oh, édes Istenem! Nekem ez már sok!- összekuporodtam.

- Anne nem ártottam senkinek hidd el! Ártatlanoknak nem!- közelebb kúszott hozzám.

- De láttam!

- Beépültem közéjük, mindenkit kinyírtam aki tudott az árvaházról, hogy ne tudjanak több gyereket elvinni te voltál az utolsó aztán az árvaházi vezetőséget is kiiktattam, átvettem az irányítást, nem engedtem, hogy több gyermeket bántsanak! Majdnem lebuktam de sikerült másra kennem a gyanút!

- A műtős nőre!

- Igen muszáj volt megölnöm vagy ...

- Megértem!

- Sajnálom, Anne sose volt alkalmam elmondani de sajnálok minden egyes kegyetlenséget amit ellened tettem, hogy beléd ültettük azt a szörnyet, hogy nem sikerült megszöktetnem téged, és ezért egyedül hagytalak! Nem akartam kitörölni az emlékeidet de tudom, hogy utánam jöttél volna! Hidd el úgy vagy a legnagyobb biztonságban ha azt hiszik meghaltál!

Sóhajtottam egy nagyot. Mire kinyitottam a szemem ott volt egyenesen előttem.

- Miért nem öltél meg ... akkor... akkor nem lennél ekkora bajban miattam!

- Mert.... nem tudtam megtenni!- a szemei hirtelen fájdalmassá váltak bárcsak tudtam volna mi zajlik le benne e pillanatban, majd ismét kemény tekintettel meredt rám pont amilyet már megszokhattam tőle.

Lekevertem neki akkora pofont, hogy majdnem kitekeredett a nyaka, reagálnia sem volt ideje úgy meglepődött.

- Ezt azért mert magamra hagytál! 

A következő pillanatban pedig egy lágy puszit nyomtam pont oda ahol megütöttem.

- Ezt pedig azért mert megmentettél! 

Már nem is volt oyan dühös azért a pofonért.

- És most mi lesz?

- Eltűnünk ismét, és kigondoljuk, hogy mi legyen a következő lépés! Sok az ellenség és kevés az időnk!

Csak rábólintottam el sem tudom képzelni milyen nehéz napok várnak ránk, mélyen a gondolataimba mélyedtem mikor azt vettem észre, hogy túlságosan bámul Caleb, túlságosan is....Homlok ráncolva meredtem rá, ekkor huncut és gonoszkás mosoly jelent meg az arcán.

- Meg kell, hogy mondjam sokat változtál azóta mióta utoljára láttalak, sokat... hmm...

- Nőttem?

- Nőiesedtél! Inkább ezt mondanám..

Zavarba jöttem amit csak egy módon tudtam leplezni: 

- Nem kellene ennyire csurgatnod  a nyálad a végén még kiszáradsz te pancser! 

- Visszatért- dúdolászta- Nah gyerünk már így is sokat tébláboltunk! Sok dolgunk van el sem tudod hinni eltűnni milyen fárasztó dolog!