Kezdetek

40 0 0
                                    

                                                                                    

                                                                                 -Annelise-

Nap mint nap a túlélésért küzdök járom az éjszakákat élelem után kutatva akár egy kifli megmentheti az életemet, hogy is hívják ezt megélhetési bűnözésnek? Mi van ha elkapnak? Vagy még rosszabb rossz házat választok ki magamnak és megnyúzzák a bőrömet csupán azért mert éhes vagyok? A szükség törvényt bont és most ezen a szükségen a saját életem múlik, egyébként is nem a szegényektől veszem el az élelmet hanem a gazdagoktól pont mint Robin Hood ,gyermekkori hősöm akinek a szerepét részben én töltöm be szóval ez bizarr. Kiskorom óta mesebeli hősök szerelmére vágytam ,mint Pán Péter vagy Tarzan akikkel boldogan élhetek egy seholsincs országban, egy helyen melyben nincs zsarnokság, éhség és szomorúság. Gyerekkoromban voltak álmaim, hogy festő leszek és író , lesz egy kertes házam s ameddig a szem ellát rózsák tengere köszönt minden reggel mikor, kinyitom szemem. S eldugva a kert mélyén csakis rám várna egy varázsfa amin lóg egy hinta melyen ha belököm magam, valamilyen hihetetlen erő olyan extázisba lök amit más ember nem érezhet sehol a világban csupán én, távol, távol mindentől, az emberektől s a megvető tekintetüktől akárhányszor rám néznek, akik nem értik és nem is fogadják el a mást, ha valami nem olyan mint a megszokott azt addig tiporják míg el nem tűnik a "tökéletes" világukból. Ezért is bujkálok  egy híd alatt távol a tökéletestől, hisz én nem illek oda. Igaz a búvóhelyem korántsem hasonlít arra a helyre amelyről gyerekként álmodtam, az álomház helyett egy híd áll rendelkezésemre amely nem véd meg tökéletesen a hidegtől, de ez is megteszi, illetve rózsatenger helyett gaztenger vár minden reggel. Legalább ez a hely emlékeztet arra, hogy a természet minden kitaszítottnak menedéket nyújt, az olyan szerencsétleneknek mint én a természet a legjobb barátja, és én ezt áldom. Ő nem taszít el magától,a csöndes szobor aki minden éjszaka meghallgatja az imám, a patak amibe minden reggel látom tükörképem és emlékeztet miért is vagyok más. Az erdő ahol futhatok ha úgy tartja kedvem ,és a legkedvesebb dolog számomra egy fa,amire felmászhatok jó magasra és betekintést nyerhetek a nyüzsgő kisvárosi életbe, innen minden olyan picinek látszik, mintha én lennék a rettenthetetlen óriás akinek nem árthat senki, jó messze van az a hangyaváros mely minden éjszaka csakis rám vár. Hogy hol vagyok nem tudom, hogy kerültem oda ,arra sem emlékszem csupán azt tudom, hogy élek és ez a lényeg. Itt vagyok és gondját viselhetem magamnak ,és Csontosnak a kiskutyámnak aki azóta mellettem van, hogy idekerültem valahogy , én gondoskodom róla ő cserébe szeret s ennél jobb érzés nincs a világon, már körülbelül három éve. Ma ünnepeljük Csontossal a tizennyolcadik szülinapom és három éve tartó barátságunkat , ha leszáll az éj leple a sötét házak mélyén tátongó feneketlen hűtőben biztos találok valamit amely az ünneplés célját szolgálja , ezen a napon mindig szomorúság önt el nem tudom, hogy miért nem akarok emlékezni, az szerintem az túl fájdalmas lenne, nem véletlen vagyok itt, mégis mérhetetlen ürességet érzek a szívemben alig várom, hogy vége legyen a napnak.

                                                                    


                                                                          -Jonathan-

-Mégis mit vársz el tőlem, örüljek annak, hogy előre elterveztétek a jövőmet a tudtom nélkül?

- Jonathan ne merészelj így beszélni apáddal! Csak a javadat akarjuk a Jogi Egyetem....- nem folytatta hisz hamar belevágtam nevelőanyám, pontosabban nagynéném szavába.

- Nem vagy az anyám nem parancsolgathatsz nekem, azt sem tudod mit akarok!

Sarah nem tudott megszólalni a könnyeivel küzdködött, ekkor már rég elöntött volna bűntudat, ezúttal nem engedtem. Bob már lépett volna felém,  hogy megüssön, de nem tette meg, amin csodálkoztam hisz általában nem tartotta vissza a benne lakozó pszichopatát amit rajtam töltött le.

- Takarodj innen a házból! És nem jöhetsz vissza fogd a mocskos pénzed és tűnj innen 22 éves vagy csináld amit akarsz ide többet nem teheted a lábad. Ha az ajtón belül talállak gondoskodom róla, hogy élve ne juss ki innen!- Őrjöngött mint egy dühödt vadállat majd rávágott az asztalra. Sarah és én  összerezzentünk. Odaadta a kártyámat amit egyébként elvett tőlem, most tartom először a kezeim között. Az ajtóhoz menet még egyszer hátranéztem, hogy láthassam Saraht aki kétségbeesett tekintettel meredt rám, ekkor tudatosult bennem, hogy aláírtam a halálos ítéletét hisz a kegyetlen verések sorozatát már nem tudtam többet átvállalni, hogy kíméljem, hogy megmentsem. Egyedül maradt , ettől a gondolattól elszorult a torkom, de túl gyáva voltam és dühös, hogy visszaforduljak. Most életemben először fellélegeztem... Megtettem az első lépést a szabadsághoz, de miért érzem azt, hogy ennek koránt sincs vége?

-                                  


                                                                               - Annelise-

A múlt elől nem menekülhetsz ha szembe szállsz vele s legyőzöd csupán akkor zárhatod le, s űzheted el végérvényesen az életedből.

- Hallod ezt a baromságot Csontos és mi van ha valaki nem emlékszik a múltjára csupán emlékfoszlányok jönnek elő, arról miért nem ír ez a... Jonathan?- ahogy kimondtam a nevét jóleső bizsergés kerített a hatalmába, milyen nevetséges ugye? Ez csak egy név egy rég lejárt újságban pontosabban suliújságban a kukából szedtem ki, szeretek olvasgatni, s meg kell, hogy mondjam ez a Jonathan tud valamit. Olyan mélyről jövő érzésekről ír,- körülbelül egy éve olvasom a cikkeit- mintha belelátna a lelkembe, mintha ismerne s direkt csakis nekem szánná ezeket a mélyről jövő gondolatokat, hogy enyhítsen a magányomon. Kedvelem, egy ilyen ember csakis jó lehet, néha azt kívánom bárcsak ismerném....- ajkamba haraptam miközben próbáltam elképzelni arcvonásait. Ekkor vakkantott egyet Csontos jelezve, hogy indulnom kell az élelemért.

- Igazad van te kis vakarcs..... hülyeség- megvakartam a fülét- ábrándozás gyerek szokás, éhes vagy te is ugye?- cuppantottam neki mint minden alkalommal mikor elbúcsúztam tőle ezzel fejezem ki, hogy nem hagyom cserben rögtön jövök és idézőjelben telerakjuk a hasunkat.- Várj itt Csontos! mutattam a földre, mert furcsán viselkedett, nagyon nyüszíkelt ami szokatlan volt , aggodalmat keltett bennem ám miután megnyalta a kezem  és leült, kicsit megnyugodtam majd elindultam a sötétségbe, miközben a lakók,-így nevezem azokat az embereket akik házban laknak -mit sem sejtve alszanak.

- Kérlek ne bukjak le!- mondtam  egy imát a már annyiszor említett szobornak- Csontos éhes szüksége van rám! Könyörgöm! -A könnyeim csorogtak ima közben, félelem s rossz előérzet kerített a hatalmába, csak egy valami vigasztalt, hogy egy kis csoda élőlény vár rám és az élelemre, hálából pedig másnap eljön velem futni és fürödni a patakba, melybe sokáig nem mert belemenni ám mikor egyszer felelőtlenül beleugrottam s elvesztettem az eszméletemet ő mentett meg azóta nem engedett bele egyedül. Hűséges társam jobbat nem is kívánhatnék ha ő nem lenne már rég belehaltam volna a magányba. Amit egy ember sose tölthet be hisz habár én is valami olyasmi  vagyok nagy sajnálatomra, előlük bujkálok, félek tőlük, bárcsak mások lennének és elfogadnák, hogy vannak olyan dolgok amit nem lehet megérteni hanem elfogadni kell mint engem. 



Breathe- Hófehér lélegzetWhere stories live. Discover now