Breathe- Hófehér lélegzet

Az idegen

                                                                                   -Annelise-

Lassan kitisztult a látásom, egy szobában vagyok egy ágyon az biztos, de miért nem a híd alatt?

Aztán szép lassan eszembe jutott minden, lenéztem a ruhámra s nem a rózsaszín volt rajtam, hanem egy túlméretezett kockás ing, meztelennek éreztem magam, mégis megkönnyebbültem, hogy eltűnt a vér, tetkóim még mindig  rajta voltak a testemen ami rossz jel, a hirtelen kedv változásaim során jelenik meg. Lerúgtam magamról a takarót, nem emlékszem mikor aludtam utoljára ágyban. Szép lassan lépkedtem, fájt a talpam, fájt mindenem,ordítani tudnék, de nem teszem minél halkabban el kell eltűnnöm innen, nem tetszik ez nekem.

A kilincsért nyúltam, kiugorhattam volna az ablakon, de féltem, hogy nagyobb bajom esne hisz most nem érzem azt a löketet amit tegnap este, a harag hajtsa ki belőlem ezt az erőt, így nem menne. Kinyitottam az ajtót nagy meglepetésemre egy ember állt előttem, égtek a tetoválásaim előjött a gyilkos erőm, hátrébb léptem várva, hogy ő támadjon először, de nem tette, hanem védekezőn felemelte a tálcát ami a kezében volt, telis-tele volt étellel. Kérdőn felvontam a szemöldökömet, szerintem ezt észrevehette, mert azonnal válaszolt.

- Nem akarlak bántani a kocsim már ezt megtette! Csak ennivalót hoztam meg egy kis narancslét.

- Ne fogd rá! - néztem rá óvatosan, kicsit nyugodtabban, bár a szívem még mindig eszeveszett ritmusban vert.

- Tessék?- kérdezte.

- Nem a kocsi volt hanem te, te vezetted. Te öltél meg majdnem a kocsid által, magától nem ütne el, nem gondolod?

Kinevetett, a mocsok kinevetett, pedig nem mondtam semmi vicceset csak komoly tényeket közöltem, hiszen ez így van.

- Vicces lány vagy te...? Van neved?

- Nem vagyok..- összeharaptam a szám nem akartam erről beszélni sem vele sem bármilyen más emberrel, nem is értem miért állok vele szóba, ezt nem értheti senki, én sem értem, ő hogyan .... áh mindegy fölösleges tovább taglalni.

- Nem bántalak megígérem. - őszintének tűnt.

MÉG, NEM BÁNT- üvöltötte a belsőm. Mit sem hallgatva rá, leültem az ágy szélére, s próbáltam ellazítani végtagjaimat, de még mindig feszülten figyeltem minden egyes lépését. Határozottan letette az ágyra a tálat mit sem törődve fürkésző tekintetemmel.

- Nem félsz tőlem?

Végre rám nézett, fekete szeme, áthatolt a lényemen, olyan ismerősnek tűnt, gyönyörű férfi tökéletes állkapoccsal és testalkattal amit hiába fed be a ruha, árulkodik az erőnléte, ahogy a póló feszül az izmos... megráztam a fejem, hogy elhessegessem a nem ide illő gondolatokat. Aztán ott a gyönyörű mosolya ami meglágyítana bármilyen nőstény szívet, tökéletes, még a kis elálló füle is aranyos. Zavarodottan lehajtottam a fejem, de ő továbbra is csak vigyorgott.

- Nem láttál még embert?

Égett az arcom, nem értem ezt az egészet, nem rég széttéptem egy embert a puszta kezemmel, most meg elvörösödök egy másiktól?

- Ilyen közelről még nem, vagyis nem igazán....- mit is mondhatnék- nem igazán, szoktam emberek közt lenni, nem vagyok ide való, mint láthatod- mutattam végig szégyenlősen magamon.

- Akkor hova való vagy, mindenki tartozik valahova?- folytatta nyugodtan.

Kényelmetlenül éreztem magam, nem akartam erről beszélni ha eszembe jutnak a gyerekkori emlékek akkor összezavarodok,és ezzel a leírhatatlan érzéssel nem tudok most megküzdeni, sok ez egyszerre.

- Én nem.. nem tartozom, sehova, lehet, hogy te vak vagy de....

Nem hagyta, hogy befejezzem, belevágott a szavamba, ami nagyon felidegesített nem emlékszem, hogy beszéltem e emberrel valaha de ez biztos nem esik jól, végig akartam mondani a mondandómat, akármilyen zavarodottan is beszéltem.

- Nem vagyok vak, látom amit látok, téged látlak. Nem, nem félek tőled ez nálam egy betegség, nem igazán van félelemérzetem, meg szerintem nincs is kitől félnem, vagy talán kellene?- komolyan nézett a szemembe. Ekkor elgondolkoztam, s határozott döntésre jutottam, igen... a tegnapi jelenet újra a szemeim előtt játszódott. Hirtelen felugrottam az ágyból s közelebb hajoltam felé, gyanú árnyéka ötlött fel bennem.

- Nem tudom mit akarsz tőlem, de véresen találtál rám és meg se kérdezed, hogy mi történt, és nem nem kitől hanem mitől van félned én nem vagyok ember, lehet nem vagy vak de attól még nem látod a dolgokat.! Rendőr vagy igaz miért nem vittél be a börtönbe?

- Elütöttelek, rengeteg sebet szereztél, az üveg is betört csoda, hogy túlélted, sok vért vesztettél, és ne várd el, hogy miként tekintsek rád!- dühös volt.

DE én dühösebb, legszívesebben behúztam volna neki egy nagyot, csikorgattam a fogaimat, még közelebb hajoltam s kihívóan néztem vele farkasszemet.

- PUSZTA KÉZZEL ÖLTEM MEG EGY EMBERT, ADDIG SZAGGATTAM AMÍG CSAK TUDTAM!- már megint ez az érzés,  ég az egész testem, nem is én beszélek, felé nyúltam,  de ő meg se moccant a nyakát szorongattam, eszeveszett sikítás helyett végigsimított a karomon, amitől rögtön észhez tértem, testem furcsán reagált, libabőrős lettem az érintésétől. Hátraugrottam, hogy ne tudjam bántani  el kell tűnnöm innen ez már a második, hogy egy ember nagy hatással van rám.

- Sajnálom, felejts el soha többet nem látsz ígérem csak ne beszélj rólam, ha rám bukkannak abból ....

Kikerültem s az ajtó felé vettem az irányt, sötét volt, nem állt fenn a veszély, hogy meglátnak.

- Anne!- Honnan tudhatja a nevemet, megálltam nem mertem rá nézni.

- Honnan tudod a nevem?- lélegzetvisszafojtva vártam a választ.

- Sokszor álmodtam veled, először csak egyszer majd egyre gyakrabban, belevésődött az eszembe az alakod, a szemed, a tetoválásaid, a neved ahogy suttogtad.Tudom, hogy magányos vagy, tudom, hogy szenvedsz, tudom, hogy te valójában nem akarsz bántani senkit. Maradj kérlek, végre itt vagy, olyan hihetetlen ez az egész...- remény csillant meg a szemében.- Én sem emlékszem semmire a múltamból, segíts nekem, hogy én is segíthessek, segítsünk egymásnak.

Ekkor felismerés szikrája robbant szét bennem, a vers, a fekete szemek, ő az..... talán ő a megoldás. De készen állok, hogy megismerjem a múltamat? Ránéztem láttam, hogy lassan a hatalmas kezébe veszi az enyémet, és apró köröket rajzolgat a tetkóim mentén, olyan jól esett ez az érintés, még nem éreztem ehhez hasonlót, soha.

- Kérlek!- könyörgött s várakozó tekintete tele volt reménnyel, hogy is mondhattam volna nemet, erős vagyok megbirkózom bármivel és bárkivel. Rábólintottam, s elhúztam a kezem.

- De most mennem kell!

- Van hova menned?- kérdezte.

Nem válaszoltam, kimentem szó nélkül az ajtón, otthagyva őt akinek a nevét sem tudom.