A Változó (The Variable) TMR//Minho (Befejezett, de még frissül)

1.15 fejezet

Claire

A lépteim kövér visszhangot vertek vissza, ahogyan az Útvesztő folyosóin lépkedtem. A magas páratartalom és a növények erjedő bűze kellemetlen egyveleget képezett. A kezem idegesen rángatózott, semmit sem akartam jobban, mint kijutni ebből a pokolból. A következő kereszteződésnél balra fordultam, és pontosan tudtam mit keresek. Ám amikor befordultam, mégis megtorpantam. Valaki előttem állt.

Felriadtam az álmomból. Hideg futkosott a hátamon és hideg verejtékben úszott a hátam. A szívem örülten kalapált és még az álom hatalma alatt álltam. Az agyam úgy kattogott az álmom cselekményén, mintha igazán megtörtént volna.

Nem láttam ki az, mégis az álmomban teljesen biztos voltam benne ki az. Ismertem. És valami volt nála. Az a dolog amiért jöttem. Azt sem tudom mi volt az, de arra kristálytisztán emlékszem, hogy égetően szükségem volt rá.

Az álom kellett volna az első figyelmeztető jelzés legyen.
Valami azt mondta bennem, hogy élvezzem ki ezt az időt, amíg tudom. Ez a boldogságom tetőpontja, hogy ez után már csak lejjebb van.
Valami megfoghatatlan érzés járta át a testem, a félelem és várakozás, mintha az egész lényem csatába indulna.

A tekintetem végigfutott a viharverte szobámon. A ruhás dobozom még mindig csak félig pakoltam ki. A hajnal fényében a doboz árnyéka hosszúra nyújtózott, elérve az ágyam szélét, akárcsak egy sötét kéz. A takarót még jobban magamhoz szorítottam. Amióta itt vagyok nem álmodtam ilyen rosszat. Annyira valóságosnak tűnt, még most is félelem a véremben pezsgett. A kezemmel letöröltem a homlokom és mélyeket lélegeztem. Ez csak egy álom volt. Csak egy álom., mondogattam magamnak.

A következő két órában nem tudtam visszaaludni. El-el bóbiskoltam ugyan, de már nem jött konstans és mély álom a szememre. Folytonosan az álmon kattogott az agyam, és féltem újra elaludni. Egyre több fény jött be az ablakon és én egyre jobban kezdtem szégyenkezni az alaptalan félelmem miatt. Mert a félelmem alaptalan, ugyebár. Soha sem fogok az Útvesztőbe menni. Soha.

Megráztam a fejem és szigorúan elhesegettem a gondolataim az Útvesztőről. Lepattantam az ágyról és rendbe szettem magam. Nem mutathatom senkinek, hogy egy kicsit is kilendültem a szokásos ritmusomból.

A kezem a már rendezetlen hajamba túrtam, mire néhány szál virág hullott ki belőle. Minho virágai. Melegség öntött el és elmosolyodtam, még mindig viccesnek találtam a fiú fonás próbáját. Aztán éreztem, hogy elvörösödök, mert eszembe jutott a fiú érdes keze az enyémen, és a csókja. Miért nem inkább erről álmodtam és nem arról a bökött Útvesztőről.
Lehajoltam az apró mezei virágért, és akkor eszembe jutott egy ötlet.

Minho

Claire.

Ő volt az első gondolatom, amikor felébredtem. Az a bökött, idegesítő, gyönyörű, Claire járt a fejemben. Az emlékképek egymást váltották a fejemben és nem hagyták hogy újra az álomé legyek. Most kié lennél szívesebben? Clairé vagy a szétfoszló álmaidé?, tette fel az agyam a nyilvánvaló kérdést.
Már a hajnali órákban nem voltam képes visszaaludni, amiért kicsit úgy éreztem magam, mintha újra dolgoznék Futárként. Ó, bökd meg! Nem mondom, hogy nem jó egész nap a Tisztáson lenni, de legtöbbször feléled bennem a gondolat, hogy talán ingyenélő vagyok. Én pedig utálom ezt az érzést. Ezért kelek fel korán, mintha még mindig Futár lennék, azért dolgozok keményen, hogy senkinek se szúrjon szemet, hogy valójában semmire sem vagyok jó. Nem vagyok hasztalan, mondtam magamnak.

A csípős levegő jótékony hatását élveztem a kunyhó előtt, amikor láttam egy sötét árnyat Claire kunyhója környékén. Ideges lettem, legszívesebben már oda futottam volna, hogy megtudjam ki jár a Zöldfülűmnél. A lábaim viszont nem vittek olyan gyorsan, mint szerettem volna. Még mindig nem vagyok a régi és azt most nagyon érzem. Féltem, nem érek oda, ezért rákiáltottam az alakra. Ezzel csak rosszabb lett, mert az alak elfutott előlem. Hogy bökje meg! A harag fűtött, a saját gyengeségem miatt. Mire odaértem hűlt helyét találtam. Kifújtam a levegőt és a kezem a falnak támasztottam. Majdnem a falba csaptam a fejem dühömben. Tehetetlenség folytogatott és újra a fejembe költözött a gondolat, hogy hasztalan vagyok. Két héttel ezelőtt simán elkaptam volna azt a valakit, ám most viszont még ennyire sem voltam képes. Vajon ki járt itt? Már éppen felordítani akartam dühömben, amikor egy majdnem kivehetetlen motoszkálást hallottam a bal oldalamról. Talán mégsem volt annyira okos, mint amire számítottam. Lopakodva a hang irányába lépkedtem. A motoszkálás a bokorból jött. Hangtalanul elértem a bokrot, amikor ugyanis megszűnt a hang. Most vagy soha, gondoltam és az alakra vetettem magam.