A Változó (The Variable) TMR//Minho (Befejezett, de még frissül)

1.19 fejezet (Finálé)

Claire

Percekig csak álltam és néztem a papírost. Mégis, valamiért nem tört ki rajtam pánikroham, mint tegnap. Talán a sokk hatása, de még sírni sem tudtam. A cetli üzenete világos, azért megyek oda, hogy meghaljak. Valamiért mégsem félek tőle annyira, mint arra számítottam. Az éjszaka bizonyára Minho meggyógyitott bennem valamit, ez az egyetlen magyarázat. Minho erőt öntött belém. A fiú biztosan nem félne a helyemben.

Vajon meghalni megyek én oda?

A lelkem nyugalom és nyugtalanság örvénye volt. De nem félelemé. Akármilyen hihetetlennek tűnik. Legbelül már számítottam is rá, előbb- utóbb szembe kellesz nézzek a démonjaimmal. A testem úgy reagált, mintha csatába indulnék, mert talán így is volt. Csatába megyek, és itt majd minden eldől. Nincs több fenyegető üzenet, nincs több halott miattam. Ennek az ügynek lezárás kell, méghozzá minél hamarabb.

Én nem félek, én rettegek. A napok során rájöttem mi a kettő között a különbség. A félelem az, amit kimutatsz, megbénítja a lábaidat, könnyeket erőszakol a szemedbe. A rettegés pedig érzelmi alapú, enged mozogni, beszélni, mert ő belülről fojt meg és olyan közel kerül a szívedhez, hogy észre sem veszed, már más vagy. Ez történik velem is, úgy érzem. Rettegés olyan döntésekre kényszerít, amiket józanul nem hoznál meg. Rettegek, de nem engedhetem, hogy Minhónak baja legyen. Ha logikusan átgondolom, a cetli világosan kimondja: én vagy Minho. A válaszom Minho. Nem, nem önfeláldozó kedvem van, csak gondolkodjunk logikusan: Minho a Futárok Előljárója, aki egy nap majd megtalálja a kiutat az Útvesztőből és kivisz mindenkit; aztán itt vagyok én, egy Alkotó, akinek nemsokára úgyis rájönnek a kilétére, aki eddig mint Kóronc ügyködött és hagyott meghalni egy bevarrt szájú fiút. Te melyiket választanád? Nekem már nincs mit veszteni, de a Tisztás sokat veszítene ha Minho nem lenne. Én is veszítenék.

A kezemen enyhe reszketés vett erőt, amint a cetlit tartottam. Lassan felálltam a padlóról és körülnéztem a szobán, a tegnapi napig azt hittem ez az óvó helyem, de most már látom, nem az számít hol vagyok, hanem hogy Minho ott van-e. A szobát meg mindig enyhe fény töltötte be. Itt maradhatnék, a biztonságban, gondoltam, De milyen áron? Megráztam a fejem. Ez így nem történhet. Az ágy szélére ültem és az alvó Minhót néztem. Egyenletesen, nyugodtan szuszogott, gondtalanul. Nem is tudja mi fog történni. A takaró nem fedte a mellkasát, nekem pedig gombóc volt a torkomban. Így olyan sebezhető és békés. Mi van ha az egész egy átverés és Minhót lelövik amint kiteszem a lábam az ajtón? Nem, ez nem történhet meg, Gally-nek én kellek. Hiszen én vagyok az Alkotó.
Minho egyik keze a mellkasán pihent, a másik kinyújtva az ágy szélén. A kezem az utóbbihoz ért. Óvatosan érintettem meg a kezét, nem akartam felébreszteni. Az agyam egy része vörösen jelzett, hogy nekem nincs időm ilyesmire, de inkább nem figyeltem rá. Ennyit megédemlek, mondtam magamnak, El akarok rendesen búcsúzni tőle. A keze meleg és érdes, mint azon a napon amikor megállította Gallyt attól, hogy elverjen, vagy akkor amikor James-től mentett meg. Egy jó adag bűntudat zudúlt rám. Minho többször is megmentette az életemet, én pedig tényleg azon vaciláltam, hogy megmentsem-e sz övet? Ez önzőség. Én pedig nem akarok önző és gyáva lenni. Minho is megtenné a helyemben. Felültem az ágyról és egy csókot leheltem Minho homlokára és visszafolytottam pár kósza könnycseppet.

A lelkiismeretem mégis úgy éreztem tiszta, hiszen azt mentem meg, akit szeretek, akit ha hagynék elmenni, örök életre bánnám. Minho megtette az életem, most végre visszafizethetek neki mindent.

Gondolkodtam azon mi lesz majd ha nem leszek. Hagyjak talán valami üzenetet, hogy tudja lett velem, vagy kíméljem meg a fájdalomtól és a gyűlölettől?