A Változó (The Variable) TMR//Minho (Befejezett, de még frissül)

2.01 fejezet

Változó
Másik évad első rész
(2.01)

Nyíl

Kiáltás.
Fegyver.
Vér.
Nagy fehérség.

Felültem a fekhelyemről és körbenéztem a helységen. A hideg rázott, a kezem remegve a kapott a fejemhez. Én kinyitottam a szemem és próbáltam elűzni a démonjaimat. A tekintetem megakadt egy nyitott szempáron a sötétben. Egy pillanatig belém szorult a levegő, aztán felismertem a kék szempárt. Csak Vörös az, a bátyjám. A fiú tekintete gondterhelten méregetett.

-Csak rémálom. - suttogtam gyorsan, elűzve magamban is a kedélyeket,  Csak egy álom volt

Vörös felült, jobban láttam a vonásait,  a kinti hideg fény az arcára esett. A hosszúkás, sebekkel és hegekkel teli arca mindig sokkal idősebbek mutatta,  pedig valójában kicsivel több húsznál. Göndör, sötét vörös haja a homlokához tapadt. A jelenléte megnyugtatott, noha sokan a falkában mit nem adnának azért ha eltűnne a világ színéről.

-Rémesebb helyre jöttél, innen már nincs kiút. - suttogta rekedten, a keze addig keresgélt, míg megtalálta a kezem a pokrócok között - Most már ébren vagy, Nyíl.

Mindenki Nyílnak hív. De a nevem valójában... várj, mégsem mondom meg. Miért?  Személyes okok. Mindenki csak Nyílnak hív, még a bátyjám, Vörös is. Pedig a bátyjám tudja mi a nevem, de biztonság kedvéért nem fed fel, én is így teszek. Egy ideig nem értettem miért nem mondhatom meg akárkinek a nevem. De aztán rájöttem miért,  nem mindenki érdemli meg, hogy tudja a neved. Nem mindenki érdemli meg, hogy ismerje egy részed is.
Ez az én világom, ahol mindenki egymás szemét vájja ki, ahol senkiben sem bizhatsz, csak a saját véredben. Ez egy halálra ítélt világ,  tele van betegekkel,  halottakkal. Nemsokára talán én is egy leszek közöttük.

Buggyant vagyok. Három éve fertőztek meg és azóta küzdök a betegséggel. Nincs rá gyógyír. A betegség szép lassan felemészt, kezdve azzal, hogy nem fogok dolgokra emlékezni és ok nélkül kiáltozni, míg bele nem őrülök a fájdalomba. Ha már eluralkodott rajtam a betegség,  akkor ha szerencsém van lelő valaki. Ha pedig nincs, akkor a falka száműz majd és én  eltengődök egyedül pár évig,  arra sem emlékezve mi a nevem,  míg valaki tényleg véget vet a siralmas életemnek.

Minden Buggyant sorsa ez Perzseltföldön. Éppen ezért küld mindket ide a VESZETT, hogy meghaljunk. Ők úgy hívják "elkülönítés", mi úgy hívjuk "dögöljetek meg". Perzseltföld északi határán tanyázunk, mint Túlélő falka, a VESZETT nem akar rólunk tudomást szerezni, így mi mindent megteszünk, hogy rohadtul megbánják azt, hogy végignézik a szenvedésünk. Mit tud tenni egy falka éhező, beteg tizenéves?  Nem is gondolnád mennyi bajt nekik. Rendszeresen a bázisukba törünk, a katonáik raboljuk ki fegyverért és a hetente érkező élelem forrásuk is alaposan megcsapoljuk. A VESZETT válasza az volt, hogy helyettünk más falkának küldnek élelmet. Igen,  jól hallottad, a VESZETT nem "hagy teljesen magadra, küld kaját". Ja, de nem nekünk, szóval lopnunk kellett más falkától.

Mikor én és a bátyjám a Farkasok falkájához kerültünk, csak egy csoport éhhalál szélen álló fiatal voltak. Az akkori vezér,  egy húsz éves fekete bőrű fiú megkegyelmezett nekünk és hagyta, hogy csatlakozzunk. A fiú egy fél évre rá megőrült, így száműznünk kellett.  Vörös lett az új vezér, és azóta ő is maradt. A bátyjám erre a posztra született: egy ütőképes csapatot faragott. Kidobott mindenkit akire nem volt szükség és rendet tett. Mindenki szerepet kapott és nekünk sikerült felvenni a harcot a környéken kószáló ellenséges hordákkal. Vörös vezérnek született, az irányítása alatt az ember majdnem úgy érzi,  még van remény.