A Változó (The Variable) TMR//Minho (Befejezett, de még frissül)

2.05 fejezet

Minho

Senki sem maradt a központban meghalni, nem, mi mindannyian úgy döntöttünk kint akarunk meghalni. Bölcs döntés, nem?
Az Aris kölyköt is magunkkal hoztuk, mert hát, úgy tűnik egy csónakban evezünk.

A portálon átérve sivatagba érkeztünk. A nap karmazsin vörösen égett, a napsugarak szó szerint szurkálták a bőröm. Még csak nincs is ereje teljében, mégis ennyire éget. Hogy fogunk így nappal közlekedni ha ropogósra sülünk? A pólóm ujját kicsit lejjebb húztam, hátha többet fed így a bőrömből.

A táj előttünk maga volt az apokaliptikus gyönyörűség. Homok dűnék púposodtak mindenhol, egyik oldaluk csillogó sárga, a másik pedig kövér árnyékot vetett. A távolban szürke szín keveredett a vörös árnyalattal, építmények vagy talán hegyek lehetnek ott. Az ég tiszta és felhőtlen, a hátunk mögött már kezdett is sötétkékké változni. Az egészet a lemenő nap fénye töltött be, mint valami utolsó kiegészítőelem a tökéletes apokaliptikus portréhoz. A nap vörös színt szórt mindenhova, mintha vérbe mártana mindent: a homokot, az eget, a távoli hegyek szürkéjét. Mindegyik vérben tocsog. A VESZETT már megént a halálba akar minket küldeni, előbb viszont elküld, hogy látogassuk meg a poklot.

-Mindig is tudtam, hogy te, Minho a pokolra fogsz jutni. - mondta Newt, egy mosolyszerűség nyugodott az arcán - De rólam nem volt szó.

Nem tehettem mást mint elmosolyodni. Newt-tal hadilábon áll a barátságunk, inkább értékelem, hogy kis tapaszokkal próbálja meggyógyitani a sántító barátságunk. Rossz hasonlat?

-Magammal hoztalak, hogy meg ne haragudj. - mondtam magabiztos mosollyal

Newt félmosollyal az arcán rázta a fejét. Thomas elrugott egy kisebb követ a homokban.

-És most? - kérdezte Thomas

-Megkeressük azt a Menedéket. - válaszoltam, a válasz túl nyilvánvaló volt, hogy megússzák a szarkazmust

Thomas most az egyszer nem igazán értékelte a humorom, csak húzta a száját és a karmazsin tájat bámulta. Biztos voltam benne, hogy ő is a vért fedezi fel benne.

-És az merre van? - kérdezte az egyik Tisztárs

-Úgy nézek ki, mint aki tudja?

A Tisztársak felé fordultam, akik beijedt arcokkal meredtek rám. Egy lenéző véleményem lett a kis gyávákról. Nem arról van szó, hogy nincs biztosítva minden körülmény, hogy az ember remegjen a félelemtől, csak az teljesen nem mindegy, hogy kimutatja-e. Ott van például Thomas, aki szintén annyira bizonytalan a jövővel kapcsolatban, de mégis veszi a fáradtságot, hogy leplezze. És én? Hogy félek -e? Én már a központban is mondtam: Én nem félek Perzseltföldtől.

-És akkor mihez kezdünk?

-Elindulunk. - mondtam és a szürke táj felé mutattam - Arra.

Arra kezdtem menni a többiek pedig követtek. Magamban próbáltam felmérni a helyzetünk és rájöttem, hogy vajmi kevés esélyünk van a túlélésre. Lássuk csak: kajánk/vizünk nincs, búvóhelyt sem találunk egy könnyen és fegyver is hiányzik. Szóval jól megmondva picit talán lehet hogy meg fogunk halni. De csak talán.

Thomas mellettem haladt és a szemem sarkából láttam, hogy futó pillantásokat küld.

-Gőzöd sincs merre kell menni, mi? - kérdezte halkan, nehogy a többiek felfigyeljenek a kis eszmecserénkre

-Mégis honnan tudhatnám, bökött? - kérdeztem kertelés nélkül - Tudom, hogy mert Minho vagyok azt hiszed nekem minden lehetséges, de most az egyszer pofára kell esned.