A Változó (The Variable) TMR//Minho (Befejezett, de még frissül)

2.08 fejezet

Thomas

A lelkem valamennyire megkönnyebbült amikor Claire, akarom mondani, Nyíl ellépett tőlem, Chuck faragását szorosan a kezében szorongatva. Láttam, hogy a könnyeit nehezen tartja vissza, ezért nem tartottam vissza amikor kissé ledöbbenve megköszönte és egy sötét épület felé igyekezett.

Minho nem túlzott, amikor ledöbbenve azt mondta: a lány már nem ugyanaz. A lány megszólalásig hasonlít Claire - re viszont nem emlékszik semmire sem. A másik dolog amit nem tartok valószínűnek: hogy a lány hazudik. Egy dolgot viszont egyből kizártam és nem tudok elfogadni nemleges választ: ez a lány Claire és akármit is mond, én nem tudom elhinni. Nem mintha kételkednék a lány őszinteségében, csak nem tudom miért nem emlékszik ránk. A VESZETT keze van a dologban, erre a nyakam merem tenni.

Egy pillanatnyi hamis boldogság járt át, amint a távozó lány alakját néztem, mintha nem is változott volna, a rókavörös tincsek pillangóként repültek utána és a lány egy szomorú délibábként suhant át az épületek között és én egy levegővétnyi ideig a Tisztáson éreztem magam, amint megkötözve kúsztam a földön, a vörös hajú lány halálba sétáló alakját nézve. Kivertem a lehangoló képet a fejemből és meggyőztem magam arról, hogy a lány nem fog újra ezzel szembe nézni. Én nem fogom hagyni és biztos vagyok benne, hogy Minho sem.

A sokkolt, pirosló arca, amikor Chuck-ról meséltem neki, még mindig a szemem előtt volt. Úgy éreztem, könnyítettem a saját lelkiismeretemen, ez volt a legkevesebb amit Chuckért és az emlékéért. Emlékszem, amikor a kisfiú a tábor tűz mellett a bábut faragta és azt mondta a nővérének fogja adni, aztán amint remegve arra kér, hogy adjam oda a babut ha találkozom Claire - nek, ami valamilyen módon meghökkentett, hogy Chuck teljesen biztos volt abban, hogy a nővére életben van és hogy én megtalálom.

A lépéseim megszaporázva eljutottam a betegeknek fenntartott házba, ahová remélhetőleg a szőke táborba való lány vitte Newt-ot. Kellemes meglepetés volt, elismerem, amikor a lány egyetlen szóra segített nekem vonszolni a barátom. A lány arca közvetlen és segítőkész volt, habár egy szót sem szólt. Nyíl is jóban lehet vele, de hát lerí róla, hogy jó ember. Nem hittem volna, hogy ezt mondom, de vannak itt a menekült táborban jó emberek is, nem így mint a vezér, aki Minho lemondása szerint az instant gyűlölet szent mintaképe. Ezt én magam is alátámasztom, hiszen nem bírtam erős pillantás nélkül, amikor a reggel az itt tartózkodásunk feltételeit sorolta.

Az ágyon Newt feküdt és erőtlenül pislogott. A lány kissé téblábolva álldogált a fiú ágya mellett. A keze a kiengedett hajával játszadozott. A lány szemei Newt-on voltak, kíváncsian fürkészte minden porcikáját. Volt valami gyerekes és vicces, ahogyan fürkészte, mintha most látott volna először más emberi lényt. Aztán eszembe jutott, hogy talán igaz is, ők valóban úgy kezelnek, mint valami más fajt.
A tekintetünk találkozott és a lány zavarodottan megrázta a fejét, elpirult, mert rajtakaptam, amint Newt-ot bámulja. Együttérzés járt át és a fejem biztatóan megráztam, jelezve, hogy a számon lakat van.

-Tőlem egy szót sem hall. - mondtam határozottan és meggyőzően néztem a lányra, aki bólintott

A lány tekintete mohón visszaszökött a saját fájdalmával foglalkozó Newt-ra, aztán vissza rám.

-Köszönöm a segítséget.

A szőke lány mosolyogva bólintott. A figyelmem megragadta a tény, a lány masszív tartózkodása, egy szót sem szólt hozzánk, mióta ide érkeztünk, segíteni cipekedni pedig szó nélkül jött.

-Te nem beszélsz sokat. - jegyeztem meg mosolyogva

-Mert néma, azért. - szólalt meg egy hang a hátam mögött