A Változó (The Variable) TMR//Minho (Befejezett, de még frissül)

2.10 fejezet

Nyíl

A kérdés letaglózott, megfagyva néztem Minhóra. A tekintetét mindvégig rajtam tartotta, feszülten, várakozón. Arra várt, hogy bólintok és a nyakába ugrok, a szeme csillogott és reménykedve pislogott. A keze az arcomon táncolt, gyengéd érintésekkel szórva a bőröm. A szám tátva maradt, nem találva hirtelen szavakat. A szívem és az eszem álnok csatát vívott. A lelkemben túl sok érzelem, a fejemben túl sok gondolat, érv cikázott. Évek óta vagyok itt, évek óta kérlelem Vöröst hogy hagyjuk itt ezt a poklot vagy hogy ne kelljen minden egyes alkalommal végignéznem azt ahogyan lelő valakit, de mindhiába. Aztán jön ez a fiú és én megállíthatatlanul kezdem megszeretni és ő felajánlja, hogy elvisz a saját poklomból.

Hogy akartam-e vele menni? Igen, azt hiszem. Egy belső hang arra buzdított, hogy elmenjek innen, ebből a pokolból. Legbelül igazán el akarok innen menni, már évek óta vagyunk itt Vörössel, évek óta élünk ebben a táborban, ahová sorra jönnek az emberek menedéket keresve de végül úgyis lelőjük őket. Évek óta nézem, ahogy jönnek és mennek az emberek de én és Vörös mindig maradunk. Úgy éreztem ehhez a helyhez vagyok láncolva de ki akarok törni. Egek, annyira ki akarok törni és ezzel a fiúval menni, elfutni a világba, mert erős érzelmek fűznek hozzá. Butának és meggondolatlannak érzem magam, mert a szívem szerint tényleg elmennék Minhóval.

De nem tehetem.

-Nem.

Minho döbbenten nézett rám, az arca csalódottan tört össze, úgy éreztem bennem is összetört valami. Szörnyen éreztem magam, a szememben könnyek gyűltek, de megpróbáltam féken tartani.

-Nem, Minho. - hebegtem zavarodottan, a hangom elhaló félben volt - Nem tehetem.

-Miért?

Minho közelebb csúszott hozzám, pedig azt hittem, hogy el fog távolodni tőlem, hiszen megtagadtam az ajánlatát. Mégis, most közelebb lett hozzám, nekem pedig még jobban jött, hogy igent mondjak az ajánlatára, mert valami belül azt súgta. Minho mélyen a szemembe nézett, én pedig remegve pillantottam vissza a fiúra. Féltem túlságosan elpirulok, amikor a fiú másik ujjai az enyém köré fűződtek, a másik az államtól fogva tartotta fenn a fejem, amit zavaromban le akartam hajtani. Egyszerre akartam kifutni a beteg szobából és Minho érintésébe olvadni. Egyszerre menni és maradni.

-Nem bízol bennem, ugye? - kérdezte halkan, a hangja a csalódottság miatt súlyos volt - Megértem, nincs is okod bízni bennem.

-Én valamiért bízok benned, Minho. - suttogtam, habár meg magam sem tudtam hogyan jöttek a szavak a számra

A fiú sötét írisze reménytől mintha világosabb árnyalatot nyert volna, a fejét közelebb húzta az enyémhez. Eszembe sem jutott elhúzódni, az érintése, a közelsége édesen kábította el minden negatív gondolatom a fiúról.

-Akkor miért nem akarsz velem jönni? - a szavak olyan szomorúan verődtek vissza a szoba faláról

-Én akarok Minho, de nem lehetek önző. - mondtam csendesen, erőt véve magamon megszorítottam a fiú kezét - Én nem akarok hálátlan lenni, nem hagyhatom itt azt aki éveken át gondoskodott rólam. Tartozom hálával Vörösnek.

-Ne engedd, hogy magához láncoljon a háláddal. - mondta komolyan, a hangja ugyan dühvel volt megszínezve - Nem keverheted össze a hálát a szeretettel. Nem maradhatsz itt, a bátyjád egy szörnyeteg.

-Egy szörnyeteg aki mégis évek óta vigyáz rám.

A kezem önkéntelenül az arcához szaladt, két oldalról simogatva az enyémnél árnyalatokkal sötétebb bőrt. Minho arca megenyhült az érintésemtől. A szemem sarkát könnyek szúrták, amit annyira elő akartok törni és magamban tényleg éreztem, hogy ez lehetne a pillanat amikor kidobok minden ólomsúlyt amit évek óta Vörös és a környezetem kéretlenül rám pakolt.