A Változó (The Variable) TMR//Minho (Befejezett, de még frissül)

2.09 fejezet

Thomas

Egy hangra ébredtem fel. Valaki szólított. Kinyitottam a szemem és körülnéztem, hogy lássam ki nem fér meg a bőrében. Senki sem szólt, senki sem volt ébren. A szemem hozzászokott a félhomályhoz és végignéztem az alvó alakokon. Minho nem messze tőlem, a kezét párnának használva feküdt és mélyen aludt. Talán senki sem szólt hozzám, csak képzelődtem. A fejem belenyilalt és én egy pillanatig megszédültem. Az egyik kezem a rácshoz kapott, a másik a halántékom dörzsölte. A fájdalom lüktető volt, összeszoritottam az ajkam, nehogy valaki felkeljen. Most már biztosan csak képzeltem.

Thomas?

Megént ez a hang. A szemhéjam felpattant és körülnéztem a félig sötét cellában, de senki sem mozdult meg. Ha nem járatják velem a bolondját,  akkor erősen halucinálok a fájdalomtól. A fejem majd' szétesett, hullámokban tört rám és egyre jobban kezdte ütni a fájdalomküszöböm. Az öklömbe haraptam, hogy nehogy felordítsak. A másik kezemmel a rácsnak támaszkodtam és az ajtó felé vánszorogtam. A többiek rendezetlenül a földön aludtak, így fejek és lábak között manővereztem. A kijutásra koncentráltam, habár úgy emlékszem Vörös bezáratott minket, akkor is talán őriz minket valaki és kienged a Halál Fiakhoz, mielőtt a percen összeesek.

A kezem a rácsos kijárathoz nyúlt és az a legnagyobb meglepetésemre kinyilt. Nem volt időm azon spekulálni, miért nem volt kulcsra zárva az ajtó, egy belső kényszer arra utasított, hogy meneküljek a ketrecből. Pár bizonytalan lépés és már kint is voltam.

A környéket köd borította, az épületek körvonalai alig voltak kivehetők. A nap még nem is kelt fel. A friss és fagyos levegő a tüdőmbe hatolt. A fájdalom a fejemben instant elmúlt. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám, ám ugyanekkor félelem és végtelen baljós érzések sora öntött el. Eszembe jutott, hogy a VESZETT azt mondta mind meg vagyunk fertőzve. Talán a betegség máris kezd leverni. A gyötrő lüktetés megszünt, de egy csomót éreztem a gyomromban.

Thomas? Tom hallasz? 

A fejemhez kaptam a kezem, nem azért mert visszatért a lüktetés, hanem, mert ki akartam zárni a hangot a fejemből. A betegség bizonyára az agyam kezdte megtámadni és erős halucinációkat okozni. A hang megszállottan duruzsolt az fejemben. Egy csendes,  édes  lány hang.

Tom? KÉRLEK, ha itt vagy válaszolj.

-Szállj ki a fejemből! - kiáltottam rekedten, lassan tébolyba fulladt az elmém

Csend vett körül, úgy az agyam,  mint a külső környezet szintjén. Totális csend és üresség. A testem remegett és a kezem reszketve túrt bele a hajamba, megdörzsölve a halántékom. Élesen szívtam be a levegőt, de próbáltam lenyugodni. Rémes képek voltak a fejemben, mint téboly kezdete. A szemem elkerekedett,  mennyi időm van míg olyan leszek mint azok a Buggyantak? Ők is pontosan így ordítoztak, az elméjük sötét bugyraiban is elvesztve emberiségük. A gyomrom tartalma kavargott és elborzadtam magamtól. A szaggatott és vad lihegésem mellett viszont egy másik hang is megütötte a fülem. Lépések ritmikus és tompa hangja. Volt egy olyan érzésem, hogy ez már nem csak a fejemben van. A kezem ökölbe szorult és megfordultam.

Nyíl 

A fiú barna szeme mélyen az enyémben nézett, az arcán valamiféle szomorúság látszott. Sötét volt, de mégis egy halovány fény sütött az arcára az ablakból. A sötét barna szemében nem láttam megtévesztést,  mégis, erős és melegséget sugárzott. A belsőm melegség öntötte el. A szénfekete haja kissé kusza volt, nem biztos hogy én voltam a ludas ezért. A szemem tovább kutatta az arcát, de nem éreztem magam kényelmetlenül,  hiszen ő is ezt tette az enyémmel. Olyan titokzatosnak és különlegesnek tartottam az arcvonásait, nem csak azért mert még nem voltam ilyen közel egy ázsiai fiúhoz sem. Hanem inkább azért, mert elismertem magamban, hogy attraktívnak találom a fiút és ezt talán már ő is észrevette. Elmélyülten az arcom nézte és én zavarban voltam, de semmiképpen sem akartam ellökni magamtól. Azon gondolkodtam mi járhat a fejében.