A Változó (The Variable) TMR//Minho (Befejezett, de még frissül)

2.16 fejezet

Nyíl

A fejem borzasztóan fájt, úgy éreztem majd' szétesik, de azért még próbáltam visszatartani azokat a hangokat amik a számból akartak kijönni. Minho megijedt volna ha tudná mennyire szenvedek. A karjában voltam és vitt valahova, de túlságosan kábult voltam, hogy rájöjjek hova. A fejem a vállára fektettem és a kezem kitapogatta a fiú hevesen lüktető szívet, az én szívem viszont éreztem, lassul. Nem számít, Minho életben van. A szemem lassan becsukódott, képtelen voltam nyitva tartani. Hallottam Minho hangját, de már nem voltam képes felfogni mit mond.

Egy fehér szobában találtam magam, egy orvosi ágyra ültetve. Rémült voltam, nem is csoda, hiszen olyan hét éves lehettem. Egy nő, aktával a kezében, jött be az ajtón, én pedig arrébb húzódtam az ágyon. A doktornő tejfölszőke hajú volt, az arcát már kezdetben lévő ráncok szelték, de határozottan nem tűnt idősnek.

-Hol van Max? És anyu És Brandon jól vannak? - törtek ki belőlem a kérdések, eléggé nevetségesnek tűnhetett a nőnek, hogy egy hét éves kislány követelőzik

- A testvéreid mind jól vannak. - mondta lágy hangon - Az édesanyád viszont meghalt, sajnálom.

Nem törtem ki zokogásba, de a szemem megtelt könnyel, egek sejtettem, hogy ez lett a vége. A torkom keserű gombóc volt, magamhoz szorítottam a felhúzott térdem és a világért sem mertem a nőre nézni. Hiányzott az anyukám, a testvéreim, mindenki.

-A nevem Ava Paige. - nyújtotta ki a kezét nekem, én pedig remegve elfogadom - Mi a te neved?

-Faith Connors.

-Gyönyörű név, de tudod ezen a helyen mindenkinek kell egy álnév, itt ez a szabály.

Kisepertem a hajat a szememből és félénken bólintottam. Ava Paige is bólintott és felém tett egy lépést, az arca kevésbé volt rideg és szigorú. Próbáltam nem arra gondolni, mi lesz velem ezen a helyen, de folyton az a szó ugrott be: szabály.

-Nekem mi a nevem?

-Claire. - mondta gyorsan Ava és átfutotta a kezében lévő lapokat -Mindenkinek lesz neve, csak úgy mutatkozhatsz be valakinek.

Kissé ijedten bólintottam, megrémített a szabály, a kötelezettség, hogy akaratom ellenére meg kell tegyek valakinek valamit.

-Mindig be kell tartanod a szabályokat, Claire. - Ava Paige hangja szigorú volt, keményen nézett rám, mégis éreztem valami féltést is a hangjában - Érted?

-Igen, értem.

X

Max remegett a fehér, hideg orvosi asztalon, az arca vöröslött és a könnyek mély utat vájtak az arcán. Sorban potyogtak a könnyei, én pedig fürgén letöröltem őket. Az én szemem sarkát is könnyek szúrták. Gyűlöltem az orvosokat, megvetettem minden VESZETT -belit, aki egyetértett ezzel a kegyetlen játékkal. Le akarják küldeni az Útvesztőbe. Egy alig tizenkét éves fiúcska, nem küldhetik meghalni. Próbáltam erősnek látszani, de egyszerűen megtörtek, ha elveszik mindenem amim maradt: az öcsém. Megigértem magamnak, hogy nem hagyom, hogy őt is ugyanúgy elvegyék, mint anyát és bátyjám. Ne vigyétek Max-ot olyan helyre ahova én nem mehetek.

Már közel tíz éve lehetünk ennél a szörnyű szervezetnél. Már túl sok ideje viselem el az arctalan orvosok hidegségét, túl sok ideje nézem ahogyan hozzám hasonló fiatalokat küldenek a vesztükbe. Feldühít, hogy Max-al is azt akarják tenni.

-Én nem akarok menni! - kiáltotta, a hangja szavakkén egyre halkabb lett - Nem akarok nélküled lenni sehol.

A könnyek erősen fojtogattak, magamhoz szorítottam a kisfiút. Hogyan vigasztaljam, hogy öntsek belé erőt és reményt, ha én sem látok reményt.