A Változó (The Variable) TMR//Minho (Befejezett, de még frissül)

2.19 fejezet (Vége)

Minho

Magamhoz öleltem Claire alvó alakját és a földre ülve a hátam a falnak döntöttem. A lány feje a kulccsontomon pihent, a jobb vállam felé dőlt. A kezei a mellkasomon pihentek és a lábai elernyedve csüngtek le az ölemből. Mély álomba merült, az orrából egyenletesen kiáramlott a levegő. A karjaimba zártam és nem szándékoztam elengedni soha. Ha nem zárnám a karjaimba,  akkor ez a sötét és gonosz világ elragadná őt tőlem. Vagy a VESZETT. Nem, nem engedem, hogy újra akár hozzá is érjenek. A kezem görcsösen ökölbe szorult. Mit tettek veled, Claire?  Elvették tőlem és összetörték, most meg visszadobják, zavarodottan, üresen. A VESZETT egy éhes szörny, aki mindenkit megsebez. Claire-t is megrágta és mivel már nem volt rá szüksége, kiköpte. Nem is érdekel,  hogy én mit érzek,  csak az érdekel, hogy a lány akit szeretek ne szenvedjen többet. Az arcom a hajába temettem és visszatartottam a szemem sarkát szúró könnyek. Ki fogom hozni ebből a pokolból, határoztam el és magamhoz szorítottam a lányt. A gyomromban görcs volt, remegve emeltem fel a fejem és a pillantásom találkozott Vörössel. A fiú nem is messze tőlünk ült. A hátát a falnak támasztva. A pillantása ellenséges volt, én védelmezően magamhoz szorítottam Claire-t. Nem fogom engedni, hogy egy ujjal is hozzáérjen, de lefogadom ő is azt gondolja. Vörös elszántan felállt és éppen mellém huppant le. Dühösen fújtam és tudattam vele, hogy nem akarom a lány közelében látni. Becsapta a lányt, nem volt képes megvédeni, sőt, inkább fájdalmat okozott neki. Úgy néztem rá, mintha magát a Gonoszságot látnám magam mellé ülni. Rá akartam mordulni, hogy ne merje felébreszteni az alvó lányt. Vörös pillantása végigfutott rajtunk. Halovány kék szeme van, mint a lánynak a karjaimban, de mégis olyan sötét és üres, nem reménnyelteli és tiszta, mint Claire-é.

-Igazán szereted őt? - suttogta lassan a fiú

A szemem elkerekedett és meglepett a kérdés és maga a tény, hogy Vöröst egyáltalán érdekli, hogy igazán szeretem-e a lányt akit a karjaimban tartok. Nem azért haboztam válaszolni, mert bizonytalan voltam, hanem mert a hirtelen nem találtam meg a hangom, a szavak a torkomon akadtak. Hogy szeretem-e? Ennél többet nem is tudok adni neki, csak a szerelmem. Szeretem ezt a lányt, aki a kezdetekben az agyamra ment, aki megmutatta, hogy vannak fontosabb dolgok mint megszállottan a VESZETT-tet üldözni,  aki a fény számomra, úgy az Útvesztőben, mint Perzseltföldön. Meghalt egyszer értem, nem kérdéses, hogy én is ugyanezt tenném érte.  Itt van a lány, akit még azt sem tudom, hogyan szólítsam, hogy ne bántsam. De nem érdekel, akárhogyan is szeretni fogom.

-Igen. - mondtam határozottan - Meghalnék is érte.

Vörös, vagy Brandon, vagy akárhogyan akarjuk hívni, csak bólintott. Másra számítottam tőle, hogy érveket követeljen, megkérdőjelezze a szerelmem. De nem. A tekintete valamivel nyugodtabb lett, de nem szólt egy szót sem. Órákig ültünk csendben egymás mellett. Én Claire-t vigyáztam, Vörös pedig rám felügyelt.

Aztán egyszer csak le néztem és a lány gyönyörű, nyitott szempárjával találkoztam. Claire ébren volt és csendesen nézett. Az arca, az egész lénye olyan megviselt volt. A szeme alatt az álmosság nyomait találtam, a bőre olyan beteges színű volt. De a szemei égtek, élettel teliek voltak, úgy festett mint azon az éjszakán amikor még a Tisztáson voltunk. A lány kinyújtotta a kezét és megsimitotta az arcom. Becsuktam a szemem a gesztus gyengédségétől, az ujjai  selymes érintéseket szórtak a bőrömre.

- Sokat gondolkodtam,  Minho. - suttogta lassan,  a hangja lágy volt

Idegesség töltött el a szavak hallatán. A legszörnyűbb dolgok jutottak eszembe, hogy talán már nem is szeret, hogy nem kér belőlem. Negatív gondolatok cikáztak a fejemben, míg a lány édes hangja ki nem józanitott.