A Változó (The Variable) TMR//Minho (Befejezett, de még frissül)

1.17 fejezet

Claire

A srácot megmérgezték. Ez az egyetlen ésszerű magyarázat mindarra ami történt. Megfogták, lassú hatású mérget adtak neki és bevarrták a száját. És aztán vártak. Hogy  majd valaki megtalálja és elvigye hozzám. Így az üzenet átadódik anélkül, hogy bármire is ujjal tudnának mutogatni,  anélkül hogy bárki rájönne: valójában én vagyok az, akit lelki terror ér.

Ártatlanul halt meg, a kezem alatt,  ráadásul még miattam is. Csak azért, mert át kellett adnia egy üzenetet. Csak egy szerencsétlen üzenet futár volt.

Egész nap csak a szegény, halott fiún járt az eszem. Még csak nem is ismertem.  Sokszor csak ültem és magam elé bámultam. Igen, ilyen hatással van rám ha látok valakit meghalni miattam.

-Hé, bökött, lepihenhetsz vacsoráig. Nagyon rossz bőrben vagy. - jött oda Jeff

-Tényleg?

Ez naplopás, de nem számít.

-Clint még mindig az ágyat nyomja,  Alby-nek pedig nem kell mindent tudni. Én meg majd nem tudok semmiről.

Megköszöntem neki és a szobába igyekeztem,  de ekkor még nem is tudtam, hogy mi fog a szobában várni

Minho

Nem akartam hinni a szememnek. Lehajoltam, hogy kivegyem a szekrény alá esett ruhát és erre mit találok?  Egy revolvert és egy cetlit. Zöldfül inge, levele és fegyvere.  A kezem a hajamba túrtam és ráncoltam a szemöldököm. Nem is értettem semmit amíg el nem olvastam a kis cetlit.

A jó munkáért jutalom jár. Csak egy töltény van mellette. Használd okosan. - WCKD

Aztán csak percekig csendben ültem és magam elé bámultam.
Aztán felálltam és teljes erővel a szekrénybe vertem az öklöm.

Zöldfül kém. Egy Alkotó.
Az öklöm nyilalása semmiség ahhoz képest, amit belül érzek. Hogy lehettem ennyire vak? A légzésem szaggatott lett és a kezem vadul a hajamba túrt.

Szóval igaz volt. Minden, akkor örültnek tűnt gyanusítás igaz és cseppet sem alaptalan.

Kihasználva éreztem magam. Mintha valami eltört volna bennem. Egy Alkotó,  Alkotó!, csak ez járt a fejemben és akkora utálat fogott el, hogy legszívesebben már romba döntöttem volna a világot dühömben. Tehetetlenség fojtogatott és újra meg újra végigjátszottam az elmúlt hetek eseményeit. Mikor jöhettem volna rá? Hogy lehettem ennyire bolond? Egy Alkotó simán rászedett arra, hogy védelmezzem és hogy beleszeressek.

Ajtó nyílás hangja csapta meg fülem. Háttal az ajtónak ültem,  de így is halál biztos voltam benne, hogy Claire jött be. Megláthatta mellettem az ágyon a revolvert, mert egy sóhajt hallatott. Rögtön átlátta a helyzetet,  és éppen ez volt a gond.

X

Claire próbálta letagadni a gyanusításaim, de csak átlátszó hazugságok hagyták el a száját.
Dühös voltam, és elárulva éreztem magam, a féktelen csalódás járta át a testem, az cselekedtetett és mozgatta a végtagjaim. Nem én. Öntudatlanul cselekedtem. Az ösztöneim néhány percig fénykorukat élték.
Egyszer csak azon találtam magam hogy a falhoz nyomom Claire-t. A bal öklöm Claire feje mellett a falnak feszítve. A másik kezem elvágva tőle a kiutat és végleg sarokba szorítva. A lány dühösen próbált elnyomni, a mellkasomra téve a kezét. De hát mit ér az ő ereje az enyémhez? Nem sokat. Igazán küldhettek volna erősebb Alkotót is. Hiába erőlködött, én meg erősebben feszültem neki.