A Változó (The Variable) TMR//Minho (Befejezett, de még frissül)

2.12 fejezet

Nyíl

Egy kényelmetlen széken ülök, előttem az ágyon egy fiú fekszik. A fiú mellkasát félig fehér kötés borítja, a homlokát is átszeli egy hosszúkás kötés. Kettőt pislogok, mert kissé nehéz volt elhinni, hogy Minho alszik az ágyon előttem. A mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed, az arca teljesen nyugodt, nyoma sem sincs annak a dühnek aggodalomnak, szomorúságnak ami ébren az arcát tarkítja. Kíváncsian, de kissé gondterhelten nézem a fiút, félve, hogy rosszabbulhat az állapota. Kihasználva, hogy a fiú nem figyel, az arcát bámulom. Mindig is érdekesnek találtam az arcvonásait, a mandula vágású szemét, a sötétebb, sebekkel díszített bőrét, kihangsúlyozott állát. Jóleső melegség önti el a belsőm és egy félmosoly jelenik meg az ajkamon, amikor eszembe jut a csókunk. Az ajkam még sokáig bizsergett, miután már nem is volt a közelemben Minho.

A székem közelebb húztam az ágyhoz. Megállíthatatlanul, a kezem az arcához szaladt, bőre forró volt, bizonyára a láztól. Az
ujjam megbátorodva jár az arcán, át a homlokán, végigrajzolom a profilját. Egy vágyakozó pillantást vetek a fiú ajkára, de inkább elhesegetem a tényt, hogy megcsókoljam az alvó fiút. A láztól kissé nedves a homloka, én pedig kiseperem Minho fekete fürtjeit a homlokán. A fiú megmoccan az érintésem alatt, a légzése már nem egyenletes, az ajkát egy halk morgás-szerűség hagyja el. Elmosolyodok, ez a legtermészetesebb reakciója Minhónak: a morgás. A szemhéja félig felhúzódik, de aztán gyorsan, erőtlenül visszacsukódik. Az erőtlenségét látva, újra aggodalom tört rám. Tovább simogatom az arcát, a homlokát. Minho ajkán egy mosoly húzódik, én is elmosolyodom, de nem szólok hozzá. Egyszer csak Minho rekedtes hangját hallom:

-Claire?

Megént csak egy buta álom. Csupán egy álom, a lassan betegségtől leépülő agyam szüleménye. Nem valós. Akkor mégis miért érint ennyire? Mert az alapja igencsak valós. Lássuk be, van igazság abban amit Newt mondott, hogy Minho még mindig Claire - t látja bennem, azért néz rám úgy.

A torkomban keserű gombóc volt, magamhoz szorítottam az agyanyot ami nem is tudom hogyan került rám. Minho sötétkék melegítő felsője volt a vállamon. Mielőtt nyugovóra tértem volna, Minho a vállamra terítette, mert fáztam. Olyan jóleső érzést keltett bennem, most viszont inkább ledobnám magamról. A ruhadarab egyszerre melegített és fájdalmasan égette a bőröm.

Körülnéztem, nem messze tőlem Minhót keresve. A szürke félhomályhoz gyorsan hozzászokott a szemem, láttam a raktár üres és kissé beázott terében fiúk alszanak itt- ott. Minho nem volt a helyén, bizonyára kiment szétnézni. Magam előtt láttam azt a képet, hogy a fekete hajú fiú felkel és én még mindig alszok de ő rám pillant. Ha nem beszélek, bizonyára olyan vagyok mint Claire.

Szomorú szívvel lehámoztam magamról Minho melegítőjét és a raktár kijárata felé indultam egy kis levegőért. A lángoló arcom a reggeli hideg hűsítette, mielőtt kiértem volna szófoszlányokat hallottam:

-Ő Claire, én tudom.

-Nem, Minho, fogadd el: Claire halott. Te hagytad meghalni, Minho de nem hagyom, hogy őt is ugyanúgy összetörd.

Newt és Minho hangja.
Minho és Newt.
A szőke fiú aki szomorúan néz rám és a fiú aki nem engem néz, hanem át rajtam, a tekintete más miatt ilyen meleg.

Megtorpantam és majdnem kiejtettem a kezemből a melegítőt. Jeges döfést éreztem a szívem tájékán, jéghideg dedergés táncolt végig a gerincemen és rosszul voltam. Nem emlékszem, hogy valaha éreztem volna így magam szerelem miatt. Nem, sohasem fordult elő, hogy kiverjen a hideg a csalódástól és keserű kígyók öleljék át a torkom. Valami elviselhetetlen nyomás feszítette szét a mellkasom, a fiú szavainak súlya volt, ezt hiszem.