Beteljesülő álmok ~1D

Tizenkettedik fejezet

Javítatlan:

-Jöhet egy plázás nap?- mosolyodott el Anne, mikor reggel felmentem hozzá a 'luxuspróbaházba'.

Ja, igen. Oda költözött átmenetileg, a kisebb szobát megkapta, és azt mondták bármeddig. Úgyhogy igazi lakos lett ott, és kitudja meddig marad. Ami pedig azt illeti... Ma sűrű programjuk van a srácoknak. Először fotózkodás, majd a Perfect feléneklése egyetlen gitár mellett, aztán mehetnek koncertezni. Először nagyközönség előtt Londonban, majd egy híres Clubban kevesebb embernek. Mi pedig nem mentünk velük, mivel a fotózáson most csak a bandatagok az érdekesek egymagukban, a Perfectbe sem tudunk beszállni, valamint a koncertek alatt is eléggé unatkoznánk, idejük meg nulla.

-Nem is tudom- húztam el a szám- És ha felismernek?

Nem akartam, hogy megint átéljem az egyetemen történteket. Rettenetesen megrázott ez az egész, és még mindig nem dőlt el, hogy most mi is lesz valójában, otthagyom-e, magántanuló leszek, vagy más... Egyszerűen nem tudok ezen gondolkodni.

-Oké. akkor... Tanya?

-Indulás- csillant fel a szemem.

***
A tanyára érve megcsapott az a kellemes illat, ami egyből a házhoz vezetett. Besétáltam a fából készült bejárati ajtón, végighaladtam a szűk folyosón, ahonnan innen onnan ajtók nyíltak, beléptem a narancssárga, világos nappaliba, onnan pedig a konyhába, ami nem volt nagyon elválasztva, egyszerűen csak egy széles lyuk tátongott ott, szolgálva a bejáratot. És jól sejtettem. A nyitott ablakoknak köszönhetően megéreztem Mrs. Clark túrós rétesének illatát. Benyomultam a nő mellé:

-Jó napot, Mrs. Clark!- mosolyogtam.

-Ó, szia Miranda. Mi újság?- kezdett csevegni.

Körülnéztem, majd meg is kérdeztem, hogy segíthetek-e valamiben, de az asszony azonnal leintett, üljek le, mivel most úgyis ráér. Kirakott abból a mennyei finomságból az asztalra, aztán beszélgetést kezdeményezett. Vagyis hát folytattuk ahol abbahagytuk.

-Mi újság?

-Igazából mostanában minden összejött nekünk, de azért köszönöm, jól vagyok- haraptam bele a rétesbe.

-És ki is most a barátod?- kérdésére elpirultam.

-Hát öhm... Ugye van az a híres fiúbanda a One Direction. És izé... Annak az egyik tagja. Niall Horan.

-Jajj, hát akkor jól tettem, hogy elüldöztem Jacket- könnyebbült meg látványosan, én pedig mellényeltem az ételt, és köhögőrohamban törtem ki- Jézusom, kapsz levegőt?- állt fel, rohant hozzám, de én csak vöröslő fejjel bólintottam, és köhögtem tovább.

Mikor sikerült végre lecsillapodnom, ittam egy pohár vizet, megnyugtattam Mrs. Clarkot, hogy jól vagyok, majd megkérdeztem mit mondott az előbb:

-Milyen Jack?- magát a nevet is undorodva ejtettem ki, de már haladás, hogy egyáltalán ki tudtam mondani.

-Wilson. Éppen ezért küldtem el, mert tudom mennyi fájdalmat okozott neked még pár éve- húzta el a száját.

Jack Wilson a legszánalmasabb ember, akit valaha ismertem. Az eset 4 éve történt, és bár azóta túlléptem rajta, még mindig fáj amit tett, és az utálatomat sem tudom türtőztetni.

Minden egy decemberi, komor reggelen kezdődött...

"2010. 02. 18.

A járdára fagyott jég miatt csúszkálva, de elértem a buszmegállóig, ami középiskolámba vitt. Ez is egy teljesen átlagos napnak tűnt, mégsem volt az. Vagyis... Egészen addig az volt, amíg fel nem léptem a piros járműre. Hátralépkedtem a helyemre, ahol mindig ülni szoktam, de mikor odaértem egyből megtorpantam. Sötétbarna, szinte fekete haja kócosan hullott vakító zöld szemeibe, koptatott farmert viselt, sportcipős lábát az előtte lévő ülésen pihentette, és a telefonját szuggerálta.