Beteljesülő álmok ~1D

Huszonkettedik fejezet

Javítatlan:

Egész éjjel forgolódtam az ágyamban, valahogy egy szemhunyásnyit se sikerült aludnom. A hold bevilágított az ablakomon, fátyolosan átszűrődve a függönyömön. Amigo a helyén szuszogott békésen. Egyszerűen nem ment. Még mindig az Anne-nel történt események kavarogtak a fejemben, olyannyira, hogy elzárták az utat más gondolatok elől. Talán ez is közrejátszott abban, hogy most, jelen pillanatban az utcáról mesélem el életem legrosszabb napjait.

Reggel telefonáltam a kórháznak, de nem tudtak pozitívan válaszolni. A barátnőm még mindig nem kelt fel. Nem akartam bemenni, épp elég volt az orvosoknak az agresszív Harry Styles, és a mély búbánatba merülő szülők. Semmi szükség nem volt egy kötözködő fiatal lányra.

Viszont nem tudtam, mit csinálhatnék, mivel a bandaház kongott az ürességtől, Anne-t nem hívhattam át, nála sem lóghattam, és nem is tudtam vele semerre sem menni. Niall elment bejelenteni a nagy hírt, ezért minimum délig nem számíthattam rá sem. Maradtam én és a gondolataim, amik martak belülről.

Apropó, nagy hír. Tegnap délután Harry közölte mindenkivel, hogy amíg élete szerelme fel nem épül, ő nem hajlandó rajongók elé állni, se stúdiózni, se interjút adni, se semmi. Nélküle pedig a banda nem teljes, mert ő igenis fontos szerepet játszik, csakúgy, mint mindegyik másik bandatag. Ez miatt pedig úgy döntöttek, hogy mindenki elvonul egy év pihenőre, mert már tényleg megérdemlik. Megcsináltak 5 albumot, turnékkal együtt. Azonban a hirtelen hozott döntés miatt le kell fújni a Made in the A. M. turnét is, ami ősztől indult volna, ezáltal pedig most Niall intézkedhet egy csomót szinkronban Louis-val, Liammel, és Paullal, amíg Harry a kórházi kisszéket koptatja Anne betegágya mellett gubbasztva. Hát, meg kell hagyni, ilyen az élet.

Természetesen én erre nem azt mondom, hogy nem örülök. Mert igenis majd' kicsattanok a boldogságtól, ha azt nézzük, hogy most minden szabadidőmet Vele tölthetem. De lelombozódok, ha a rajongókra gondolok. Egy teljes év nélkülük... Koncertek nélkül... Új dalok nélkül... Számos interjú nélkül... Ha rajongó lennék, tűkön ülve várnám, hogy térjenek már vissza a kedvenceim, és mikor meglátnám őket a hosszú szünet után először, sikítozva férkőznék a nézőtéren egyre előrébb, hogy még a kiizzadt "illatukat" is érezhessem. Hogy száguldjon át a testemen az az enyhe szellő, mikor ők elsuhannak előttem a hatalmas dobogón. Ami az övüké. Ami nekik való. Ahova ők születtek. Ahova ők tartoznak.

Úgy döntöttem, hogy lemegyek egy kicsit a tanyára kikapcsolódni. Írtam egy gyors SMS-t a barátomnak, hogy oda jöjjön, ha végzett. Úristen, mi lett volna, ha nem megyek le... Valószínűleg hazugságban élhettem volna még kitudja mennyi ideig.

Felszálltam a legközelebbi buszra, és akkor komolyan fel is merült bennem, hogy most már tényleg jól jönne egy jogsi. Ez a fullasztó embertömeg, a piros tömegközlekedési eszköz hangos zakatolása, a régi ülések. Elegem volt. Akkor döntöttem el, hogy elfogok menni tanfolyamra.

A tanyán minden tökéletesen ment úgy két órán keresztül. Játszottam a kutyákkal, segítettem Mr és Mrs Clarknak, valamint elmentem lovagolni. Mikor visszaértem, felfrissülve ültem le a két régi hinta egyikére, amik egy hatalmas tölgyfán lógtak a dombon. Gondolkodtam, miközben ütemesen hajtottam magam, a lánc pedig ütemesen nyikorgott. Teljesen párhuzamban álltak egymással, mint ahogy a szinkronúszók szoktak. Kötődtek egymáshoz. Az erő, és a hang.

Valószínűleg nagyon elkalandoztam, mert csak akkor kaptam fel a fejem, mikor mellettem megnyikordult a másik hinta is. Valaki leült mellém. Először örülni kezdtem, bízva abban, hogy Niall érkezett meg. Ám, mikor felemeltem a fejem, majd elfordítottam az illető felé, egy pillanat alatt futott át az arcomon a negatív érzelmek mindegyike. Nem, nem, és nem!

-Te meg mit keresel itt?- kérdeztem tőle indulatosan, és hirtelen jött nyugtalanságomban erőteljesen belerúgtam a porba.

-Téged- válaszolt mosolyogva.

-Jack, hagyj békén. Semmi közöd hozzám, úgyhogy örülnék, ha most elmennél- sziszegtem egyre idegesebben, emiatt pedig a fiú még szélesebben elvigyorodott.

-De a tanyához van. Azt csinálok itt, amit akarok.

Be kellett látnom, hogy igaza van, mert az apja jó barátja Mr Clarknak, viszont már egy ideje nem látják oly' szívesen. De természetesen ez a "nagy" Jack Wilsont nem hátráltatja semmiben. Ha neki van egy célja, azt véghez is viszi.

-Akkor én megyek el. A soha viszont nem látásra!- álltam fel diadalittasan a kis hintából, majd elindultam. Volna.

-Ha most elmész, életed egyik legnagyobb hibáját követed el. Szerintem vannak dolgok itt, amikről be kéne számolnom- hallottam a hátam mögül magabiztos hangját, amit bármennyire is akartam, de nem vitt el a szél.

Felvont szemöldökökkel, lassan megfordultam, annyira, hogy szembe kerüljek a fiúval, aki mindig a semmiből bukkan elő, hogy megkeserítse az életemet. Karba fontam magam előtt a kezeimet, és várakozóan rápillantottam.

-Például milyen dolgokról?

-Például?- kacagott fel erőltetetten- Jó pár éve megakarom magyarázni azt, hogy mi történt akkor, azon a délutánon. Meg Niallről is.

-Mi van vele?- förmedtem rá- Ne üsd bele az orrod a magánéletünkbe.

-Szerintem jó sok dolgot nem tudsz róla- mosolygott ravaszul, rajtam pedig sajnos úrrá lett a kíváncsiság, és idegesen visszapattantam a hintába.

-Akkor kezdd. Mi van Niallel?

-Ó, drágám! Ennek tétje is van ám- röhögött önelégülten.

-Mi?- sóhajtottam fel akaratlanul is. Túl jól ismertem ezt az állatot. Túlzottan is jól.

-Először meghallgatod a szakításunk magyarázatát, utána mondom csak el azt a történetet.

-Akkor kezdjed már, mert nincs túl sok időm!- válaszoltam flegmán, de őt ez cseppet sem hatotta meg.

-Szóval most hallgass végig, és ne szólj közbe, mert akkor nem mondom el a másikat- kezdte el, én pedig bólintottam- Tudod, aznap derült ki, hogy visszaköltözünk Amerikába, mert apa ott kapott állást újra. Nem akartam neked mondani, mert nem tudtam, hogy hogyan tálaljam. És az évfordulónkat nem felejtettem el, csak estére terveztem egy étterembe, csak hát. Kitetted a szűrömet egy félreértés miatt. Az a csaj a régi barátnőm volt, és igen, az tény, hogy elfelejtettem vele szakítani. De azt gondoltam rájött, hogy egy évig nem kerestem. Aztán úgy látszik, mégsem. Az ő szülei milliomosok, és mindent elérnek, amit csak akarnak. Ha a lányuknak egy rossz szót mertem szólni, már bemérgedtek és fenyegetőzni kezdtek. Aznap délben is felhívtak, és szóról szóra beadták nekem, hogy mit kell mondanom a pici "bogárkájuknak", mikor hívni fog. Én meg nem tudtam mit tenni. Azt mondták, hogy ha nem teszem meg, tönkreteszik apám karrierjét, és nemhogy Amerikában, de sehol sem lesz állása. Még takarítói sem. Nem mertem neked elmondani. Semmit. Féltem, hogy elveszítelek. Pont téged, akit a legjobban szerettem mindig is. Már akkor, mikor megláttalak azon a tetves buszon. Elvesztettelek, évekre. De most megint itt vagy, és tudod, a szerelmem még nem csillapodott. Szeretlek, Miranda Brown- mondta ki az utolsó mondatot határozottan, de a sajnálaton kívül én nem éreztem mást.

 -Jack, én...- nyögtem fáradtan.

 -Shhh, ne mondj semmit. Tudom, hogy már késő.