Beteljesülő álmok ~1D

Huszonharmadik fejezet

Javítatlan:

A hűs szellő belekapott a hajamba, miközben azon kaptam magunkat, hogy Jack átölel, én pedig a vállára hajtom a fejem, pontosan rálátva a tanya bejáratára.

-Figyelj- vettem egy mély levegőt, miközben eltoltam magamtól- Akkor, a múltban mindennél jobban szerettelek. Még akkor is mikor már nem voltál velem. Átverve éreztem magam. Kihasználva. Először dühös voltam, aztán szomorú, végül pedig szimplán csak csalódott. És még az is fokozatosan enyhült az évek során. De... De jött Niall Horan, és én most boldog vagyok vele. Sajnálom, de már egyszerűen nem tudlak szeretni, Jack. Kérlek értsd meg, és próbálj meg túllépni rajtam- Néztem mélyen a szemébe, miközben beszéltem.

Láttam rajta, hogy fel volt készülve erre, és nem érte váratlanul. Mégsem tűnt felhőtlenül boldognak, amit meg is értek. Én sem lennék túl jó állapotban a helyében. Csakhogy nem vagyok ott.

-Oké, tisztáztuk?- kérdezte kissé megkönnyebbülten- Nincs harag?

-Nincs harag- mosolyogtam rá szomorúan- Amúgy most itt fogtok lakni, vagy ilyesmi, hogy itt vagytok Londonban?

-Csak egy hónapra jöttünk- mondta az égre emelve a tekintetét- Jövő héten indulunk vissza. Örülök, hogy meg tudtuk beszélni, és elmondhattam neked. Most már jól érzem magam. Legalábbis jobban- fordult felém bánatosan, mégis kissé boldogan.

-Én is örülök. Amúgy mi a másik dolog? A Niallös?- bámultam a távolba kérdőn, és pont észrevettem a kapuban leparkoló, feketén csillogó limuzint. A szőkeség kipattant belőle, és elindult be, a tanyára. Akkor, abban a pillanatban vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Féltem, hogy Jack valami egészen rosszat mondana, ami belerondíthat a kapcsolatunkba. Ám mégis boldog voltam, mert végre láthatom, végre tölthetek egy kis időt azzal a személlyel, aki kitölti az életem üres kis darabkáit. Hálát adtam az égnek, hogy ő van nekem, és boldogít még akkor is, ha rossz passzban vagyok, ha veszekszünk, ha éppen látni se akarok senkit. Mert ő szeret, és tudom, hogy mindent képes lenne értem megtenni. Nem mondta még, de érzem. És a tettek többet mondanak a szavaknál.

-Miranda, nem szeretném elmondani most már- nézte a közeledő alakot, én pedig összevontam a szemöldököm- Ja, nem, nem azért- nevetett fel kényszeredetten- Csak nem akarok rosszat senkinek. Ezek után nem- állt fel a hintából, majd hozzám lépett, és két puszit nyomott az arcomra- Majd ő elmondja ha akarja, sajnálom. Minden jót, Miranda Brown!- rázta meg mosolyogva a fejét, aztán hátat fordítva elindult pontosan arra, amerre Niall jött.

Elgondolkodva néztem távolodó alakját, az élet nagy dolgain gondolkodva. Azt például sohasem gondoltam volna, hogy Jack Wilson egyszer félre tudja tenni az önzőségét, és tud másra is gondolni egy kicsit. Az tény, hogy hatalmasat nőtt a szememben, de az is tény, hogy picit felkavart. Azonban ez már mind nem számított, mert az már nem volt aktuális. Megtörtént a múltban, de annak már vége, és nem tudunk rajta változtatni. A jelenben élünk, a pillanatban. A pillanat pedig Niall. Niall Horan, aki éppen odavakkantott egy köszönésfélét az expasimnak, majd félmosolyra húzva a száját, megindult felém. Sajnáltam Jacket, de itt lezártuk a mi közös kis fejezetünket mindkettőnk életében, és az már az ő dolga, hogyan lép tovább. Felálltam a kopott hintából, Niall karjaiba vetve magam. Mélyen beszívtam azt a jól ismert "Niall illatot", majd a vállára döntöttem a fejem, és engedtem a pillanatnak. A mi közös, romantikus pillanatunknak.

-Szia, szépségem!- köszöntött, miközben megsimította hüvelykujjával az arcom.

Testemben szétáradt egyfajta melegség, de azonnal összezsugorodott a gyomrom, mikor eszembejutott, hogy Jack mondani akart valamit. Amit én nem tudok. Ami a pasimmal kapcsolatos. Vagy csak hazudott volna? Muszáj volt rákérdeznem.

-Szia- vettem egy mély levegőt, mire ő eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni.

Tekintetében valami szokatlant láttam. Nem mindennapit. Már számoltam vissza magamban, hogy mikor kérdezi meg, és nagy sajnálatomra nem telt bele 5 másodperc sem.

-Mi a baj?- bámult bele mélyen az én zöld íriszeimbe.

Mindketten leültünk a hintákba, majd a port rugdosva, a cipőmet nézve válaszoltam. Vagy inkább kérdeztem. Részletkérdés.

-Van valami amiről én nem tudok?

-Miranda, ezt miért kérdezed?- mondta rögtön. Kérdéssel kérdésre válasz. Ami semmiképpen sem jelent jót.

-Légyszíves válaszolj- emeltem rá várakozón a tekintetemet. Ideges volt.

A tűző naptól egyre kevésbé láttam a távolba. Egy óra felé járhatot az idő, ezért a fényes égitest kezdett a szemünk elé fordulni eltakarva előlem az igazságot. Igen, mert egyre messzebb kerültem tőle. Nem mintha olyan hatalmas dolog lett volna, de nem is az számított. Engem mindig is az érdekelt, hogy ki egyenes velem, és ki nem. Bármekkora dologról is volt szó. Újra a barátom felé kaptam a pillantásom, mert ő csak néma csendben üldögélt az apró hintán, amit kicsit hajtott a lábával. Valamin nagyon is gondolkodott.

-Niall! Tudnom kéne valamiről?- kérdeztem türelmetlenül és idegesen.

Hirtelen felnézett rám, teljesen szembefordult velem. Magabiztosan válaszolt, de nem a szemembe nézett, inkább mögém bámult.

-Nem- mondta. Ennyi. Ennyit mondott, semmi mást.

Felálltam a hintáról, mire ő is így tett. Odaléptem hozzá, és átkaroltam a nyakát, miközben arcunkat csak pár centi választotta el egymástól. Egyenesen belenéztem gyönyörű, kék íriszeibe, kényszerítve arra, hogy ő is rámemelje a tekintetét.

-Biztos?- kérdeztem egészen halkan, szinte már suttogva.

-Biztos- vett egy mély levegőt, majd megszakította közöttünk azt az apró távolságot is.

Ott álltunk egymás karjaiban a dombon, az öreg diófa árnyékában, megfeledkezve minden gondról. Nem volt ő, nem volt én. Mi voltunk. Csakhogy semmi sem tart örökké.

A zsebemben zenélő telefonom zavarta meg a mi kis romantikus pillanatunkat. Előhalásztam a nadrágomból, és azonnal a kijelzőt bámultam rajta. A kórház hívott. Idegesen megmarkoltam, és félve Niallre néztem, aki aprót bólintott, ezért felvettem. Nem tudtam mi történhetett, viszont én szóltam nekik, hogy ha van Anne-nel valami, hívjanak fel. Főleg, ha felébredt. Egy apró remény is ott motoszkált az agyamban, és egyre biztosabb lettem a jó hírben. Kár, hogy nem így történt, mert akkor valószínűleg jelen pillanatban nem a koszos betonon állnék a könnyeimmel küszködve, sebes karral. A telefonba egy nővér szólt bele:

-Jó napot, ön Miranda Brown, igaz?

-Igen- felejtettem el köszönni a sok izgalom miatt.

-Anne Parkerről lenne szó, valamint a barátjáról is adnék tájékoztatást- kezdett bele, bennem pedig megszólalt a vészjósló harang. De olyan erővel kongott odabent, hogy majdnem megbolondultam.

-Mi történt?- vágtam a közepébe azonnal.

-Fél órája eltűnt a pulzusa, most próbálják újraéleszteni.

-Tessék?- nem akartam hinni a fülemnek, Niall pedig azonnal biztonságot nyújtó karjaiba zárt.

-Sajnálom. Viszont a barátja őrjöngött, és hiába adtuk a nyugtatót. A rendőrség vitte el nagynehezen, ott találják meg- hadarta, viszont én nem tudtam mit reagálni.

Anne életveszélyben van. Nincs pulzusa. Halott. Ha nem sikerül az újraélesztés, akkor vége van.

Zokogva rogytam össze ott a dombon, ahol eddig boldognak éreztem magam. Nem tudtam mit tenni. Nem tudtam Anne-nek segíteni, csakis lélekben. Szörnyű volt. Azok az idegtépő percek. Niall hiába ölelt, hiába próbált megnyugtatni. Egyszerűen nem tudott mit tenni még ő sem. Mert rámtört a sírógörcs.